… az eső egyre zuhog. Bátor túrázóink ott állnak útjuk elején, a
szakadék – s talán a pokol – szájánál. Még nem tudják, mi sül ki a dologból.
Mindenki azt várja, hogy az eső – amely mintha csak őket siratná – csendesedjék
végre. Bár a fák koronái, és az e célt szolgáló „menhely” (kicsi fatákolmány)
megvédik őket az ég könnyeitől, hőseink egyelőre csak feszülten hallgatják az
esőcseppek koppanását a léceken, tekintetüket hol a tanár urakra, hol az égre
emelik.
Záporral kezdődött - innen még vissza lehetett fordulni
Egy idő után Csirke tanár úr jelt
ad. Indulunk! A végtelenbe, és tovább! – hangozhatna egy bátor csatakiáltás, ám
helyette mindannyiunk arcán a „Biztos, hogy ez jó ötlet?!” – kifejezés jelenik
meg. Végül – minden bátorságunkat összeszedve – megindultunk tanár úr nyomában…
A sziklába erősített korlátok nagy segítséget jelentettek
De ne szaladjunk ennyire előre! Ha tudni szeretnéd nyájas olvasóm: miért is
jelentkeztem e veszélyes – mondhatni harci feladat teljesítésére –, a válasz
egyértelmű. Nem hagyhattam ki ezt az
izgalmas túrát. Három évvel ezelőtt, mikor még én voltam 9. osztályos,
sajnálatos módon ki kellett hagynom a Rám-szakadékot az életemből. Ráadásul ez
a programhétvége olyan izgalmasra sikeredett, hogy évek óta emlegetik
osztálytársaim. Nekem meg éppen ebből sikerült kimaradnom. Így aztán – egy nem
túl átgondolt pillanatomban – jelentkeztem Csirke tanár úrnál szolgálatra.
Rajtam kívül három elszánt tizenkettedikes vállalkozott arra, hogy
visszatérhessen (rém)álmai túrájára. Így aztán mi „négy nagy”csatlakoztunk a
„bátor kicsik” expedíciójához.
 Gond az arcokon: komolyan gondolták? Itt kell felmenni?
A történetet folytatva, a kezdeti
baljós előjelek ellenére – amint említettem nagyon zuhogott – különösebb gond
nélkül megtettük a túra nehezebbnek vélt részét – a feljutást. Kicsit sáros
lett a cipőnk, meg hát el is áztunk, de ettől eltekintve nem volt gond. Még az
életveszélyesnek ítélt rész – a vízesés leküzdése sem jelentett problémát,
megjegyzem három éve nem voltak létrák és korlátok segítségként kiépítve, akkor
valóban balesetveszélyesebb volt. Szóval úgy tűnt túl, vagyunk a nehezén…
 Az út végén: sárosan, de boldogan!
Ám ekkor jött csak az igazi
dagonya. A lefelé vezető út inkább sárfolyam volt, mint turista ösvény. Egyes
túrázóink jobbnak látták, ha a hasukon csúszva könnyen és egyszerűen jutnak le.
Természetesen véletlenül estek el, de egy idő után már teljesen mindegy volt,
és tán még jobban is festett, mint a talpon állók szánalmas bukdácsolása. Tehát
voltak olyanok közülünk, akik a vasárnapi bobozást kicsit előrébb hozták. Végül is mindannyian sikeresen
visszajutottunk a panzióba, ahol várt minket egy „forró zuhany” és egy tényleg
finom vacsora.
Újra az aszfalton: én is megcsináltam!
Számomra nagy élmény volt a
Rám-szakadék. Bánom hogy a múltkor kihagytam, és remélem a jövőben lesz
lehetőségem még egyszer eljutni ide.
 A tor(túra) egy életre emlék marad
Gönczi László
AJTP 12. A.
|
Települések
