A szolnoki
Városi Kollégiumból induló budapesti programhétvégénk már akkor sok jóval
kecsegtetett, midőn megtudtuk, hogy a kedvenc őslényünkről elnevezett áruház
mellett leszünk elszállásolva: ideiglenes lakhelyünk egy leánykollégium volt. ![](http://store1.digitalcity.eu.com/store/clients/release/AAAAWNZZ/img/aa1_2008.01.08-23.19.59.jpg)
Esti
programként csócsó, twister, és persze a csoport Mikulás-ünnepsége várt minket.
Természetesen másnap sok újat tanultunk. Felfedeztük a budai várat,
bekukkantottunk a Széchényi Könyvtár működésébe, és megnéztük a Magyar Nemzeti Galéria
képeit. Meghallgattuk, és talán meg is jegyeztük a legfontosabb adatokat, de
ami leginkább lenyűgözte csoportunkat, az a látvány volt. Az a könyvekből ki
nem olvasható érzés, ahogy a Halászbástyáról kitekintve megcsap a hűvös szél,
és a Lánchíd teljes pompájában ragyog az arcunkba, mintha csak azt akarná
súgni: Nézz, és ámulj! És mi ámultunk. Csodáltuk a kivilágított Parlament
szépségét, a Mátyás-templom kézzel festett falait, azt a nyüzsgést, ami
fővárosunk része. ![](http://store1.digitalcity.eu.com/store/clients/release/AAAAWNZZ/img/aa2_2008.01.08-23.20.58.jpg)
Később
időutazáson vettünk részt. New Yorkba tartottunk az elsüllyeszthetetlennek hitt
Titanicon. A kiállítás alatt betekintést nyertünk a kor társadalmi rendszerébe,
a Titanic építésének folyamatába, a felsőbb rétegek szórakozási szokásaiba, és
néhány utas életébe. A kiállítás hang- és képi világa olyan szinten
befolyásolja az emberi érzékszerveket, hogy szinte már úgy érezhetjük, a falra
írt életrajz a mi életünket meséli el. A belépőkártyák szintén nagy izgalommal
töltötték el a vendégeket. Én például egy 28 éves libanoni nő voltam, teveháton
is utaztam, hogy a Titanicra felszállhassak a két gyermekemmel, akikkel a
harmadosztályon voltunk elszállásolva. Túléltük a katasztrófát, és eljutottunk
New Yorkba, hiányolt férjemhez. Megnézhettük továbbá, hogyan és mivel hozzák
fel a roncsokat a tenger mélyéről, és milyen módszerekkel őrzik meg azokat,
hogy mi, látogatók úgy érezhessük, ahogy az idézet is mondja a kiállítás végén:
„Mind a Titanic utasai vagyunk...” ![](http://store1.digitalcity.eu.com/store/clients/release/AAAAWNZZ/img/aa3_2008.01.08-23.21.34.jpg)
Ám hogy
kiheverjük a dráma és történelem ezen egyvelegét, egy kis építő kikapcsolódás
következett. A Csodák Palotája órákon át szórakoztatott minket, amit mi nem
utasítottunk vissza. Láthattuk kitáguló pupillánkat, céllövő versenyt
tarthattunk saját tanárainkkal, a falra „ragaszthattuk” árnyékunkat, és még egy
fizikai előadásra is bekukkanthattunk. ![](http://store1.digitalcity.eu.com/store/clients/release/AAAAWNZZ/img/aa4_2008.01.08-23.21.57.jpg)
Be kell
valljam azt is, hogy szerintem egy programhétvége nem csak erről szól.
Tanulunk, igen. Művelődünk, igen. De van még valami, amit a program ad nekünk.
A közösség. Ezekhez a programhétvégékhez kötődik a legtöbb nevetésre bíró
emlék. Itt fűződnek a szoros barátságok, itt jössz rá, hogy van, akit esetleg
még nem ismersz annyira, itt figyelheted meg, hogy a csoportvezetődnek esetleg
ugyanaz a dolog tetszik leginkább, ami neked. A kirándulásoknak köszönhetjük a
sok fényképet, amin később sokat nevetünk, a jó emlékeket, az érzést, hogy „igen,
itt is jártam”, a tudást, az éjszakába nyúló beszélgetéseket. Hiszen ilyenkor
nincs másnap iskola, nincs tanulószoba, nem kell a történelem dolgozaton
agyalnod. Csak élvezned kell, amit kapsz, és örülni, hogy ebben a programban
vehetsz részt. Én örülök neki.
![](http://store1.digitalcity.eu.com/store/clients/release/AAAAWNZZ/img/aa5_2008.01.08-23.22.17.jpg)
![](http://store1.digitalcity.eu.com/store/clients/release/AAAAWNZZ/img/aa6_2008.01.08-23.22.45.jpg)
Kelemen Vivienne AJTP 10. A.
|