|
A napokban megházasodtam,/ sőt gyerekem is született./ Vakmerő és hidegvérű vagyok,/ még ezzel a borzalommal is/ farkasszemet nézek – e kissé meghökkentő sorokat Petőcz András írja Halálmegvető bátorsággal című versében az Eső című Irodalmi lap legfrissebb számában. Meghökkenünk? Pedig ha belegondolunk, a költő sorai rárímelnek kesze-kusza, minden ízében feslett, átalakuló világunk hétköznapjaira. Van itt más is – nem csak versek – a folyóiratban.
Csaplár Vilmos regényrészlete így indul: „Átokháza volt a neve Magyarországon a szegedi tanyavilág legterméketlenebb részének. Itt a futóhomok szinte mindig futott. A föltámadt szél hol lassabban, hol gyorsabban pörgette a levegőben a homokszemeket. Vihar idején a szemcsék milliárdjainak süvítő hangja közepette elhomályosult a Nap fénye.” A feszültség csak fokozódik, ha tovább olvassuk „Az emberiség tenyésző csorda” című mű részletét, de ehhez lapozzuk fel az Esőt.
Részlet Bistey András: A Kisasszonyok tanyája című novellájából: „Így telt el egy pár nap. Egy nyári estén azonban valahogy följebb csúszott a keze a Fruzsina formás, fehér lábán, mint amennyit a lábmosás föltétlenül szükségessé tett volna. – Nahát! János, kérem, mit csinál? – sikoltott föl a kisasszony. Jánosnak azonban jó szeme volt, észrevette, hogy nem haragszik igazán, sőt az arcán látszik, a hangjából kihallatszik, hogy nincs kedve ellenére a dolog. Nem szólt semmit, mintha nem is hallotta volna a kisasszony sikítását, csak mormogott valamit, amit ha akarta, éppen bocsánatkérésnek is érthetett a kisasszony. Egyik este, amikor éppen kilöttyintette volna az udvarra a lavórból a vizet, Fruzsina hangját hallotta a szobájából. Elég nagy volt a ház, hogy mind a két kisasszonynak külön szobája legyen. – János, kérem, jöjjön csak be! Bement, és bent is maradt jó ideig, késő éjszaka volt, amikor visszaosont a saját szobájába.” A novella szórakoztató folytatását a folyóiratból megtudjuk.
Az Esőben olvasható egy rendhagyó Simonyi-interjú is, Árpási Zoltán tollából, aki Márai vonzásában címet adta a beszélgetésnek. A tartalma mellett magának az interjúnak a születése, elkészülte is rendhagyó. Simonyi Imre (lásd: képünkön) József Attila-díjas költő 1920. szeptember 14-én született, a bihari táj bocsátotta útjára. Az ötvenes évek elején Budapestre került segédmunkásnak. 1956-ig a legsivárabb körülmények között írta asztalfiókjának verseit. Aztán 1994-ben bekövetkezett haláláig Gyulán élt, munkásságával bizonyítva, hogy a magyar kisvárosban is lehetséges teremtő szellemi élet.
A folyóirat szerzői betűrendben: Árpási Zoltán, Benedek Szabolcs, Bíró József, Bistey András, Csaplár Vilmos, Csoknya Balázs, Fenyvesi Ottó, Gyimesi László, Hecker Héla, Jónás Tamás, Matuz János, Mrena Julianna, Nyilas Attila, Szalai Zsolt, Rentz Mátyás, Petőcz András, Saád Katalin, Sinka Annamária, Sütő Csaba András, Szarka Klára, Szenti Ernő, Szepes Erika.
A Jenei Gyula (főszerkesztő) és P. Nagy István (olvasószerkesztő) által jegyzett Eső című irodalmi lap őszi száma az Interneten is olvasható. Nem csak az utolsó, hanem a tizedik évfolyamban járó folyóirat minden korábban megjelent lapszáma elérhető a Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtárban: http://vfek.vfmk.hu/t_102/eso.html.
|
Települések
