|
Egy amerikai internetes oldalon megválasztották a világ 25 legkülönösebb állattát. A rangsor nem szépségre, csúnyaságra, intelligenciára, vagy mértetre vonatkozik, hanem arra, hogy megjelenésében mennyire feltűnő a fajta. A lista harmadik helyezettje egy magyar kutyafajta, a KOMONDOR. Az ősi pásztorkutyát - amelynek hírét nem is olyan rég még a Cseri-Subás Kennel is öregbítette a Nyugat-Balatonnál, Cserszegtomajon - csupán a maláj medve és az angora nyúl tudta lekörözni a versenyben.
Így ír a világ harmadik legkülönösebb állatáról annak egy lelkes rajongója:
"Komondor, a fehérsubás hungaricum
Nehéz bármilyen elfogultság nélkül a komondorról beszélni, de ez talán megbocsátható, ha ősi magyar fajtáról van szó. Bár a komondor már önmagában is páratlan kutya, de mégis több egy hatalmas méretű, szénfekete orrú szőrmeboglyánál, hisz – a többi a magyar fajtával együtt – múltunk, nemzeti örökségünk szerves része.
Ennek ellenére a komondor sosem futott be olyan karriert, mint egynémely honfitársa, sőt volt olyan időszak, amikor egyenesen a kipusztulás fenyegette. Jó volna azt mondani, hogy gyakorisága miatt nem tűnik föl az embereknek, annyira megszokták már, de a valóságban itthon még mindig messze nem kap akkora megbecsülést, mely valóban kijárna neki.
Made in Hungary
Szerintem nem nagyon van olyan magyar ember, aki ne értené A tanú című film egyik klasszikussá vált mondatának üzenetét: „Ez itt a magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!” Ó, hányszor és hányszor csengett már a fülembe, az élet legkülönbözőbb területeire vonatkozóan… Nos, örömmel jelenthetem, hogy a komondor kivételt képez a „magyar narancsok” hosszú sorában, mert senkivel össze nem téveszthető, hamisíthatatlanul őshonos pásztorkutyafajtánk mellett büszkén kihúzhatjuk magunkat. Komondorunk már eleink népvándorlásakor azok értékeit védte, őrizte. Kemény körülmények közt edződött, és tökéletességét mi sem igazolja jobban, mint hogy a legkevesebb átalakuláson ment keresztül az idők folyamán. Karaktere, formája szinte változatlanul fennmaradt, eredeti feladatát pedig a mai napig kifogástalanul képes ellátni.
A komondor klasszikus pásztorkutya. Mivel nem éppen „tőzsdebróker-alkat”, a nyáj körüli lótást-futást igénylő terelési teendők bonyolítását kistestű rokonaira bízza, mialatt figyelmét nagyobb feladatokra összpontosítja: ő csak a betolakodók elleni védelemre szakosodott. Arra viszont maximálisan. Ámulatba ejtő a különböző juhászkutyák nyájterelő munkája, de mindeközben cseppet sem lebecsülendő a jószágot, portát őrző pásztorkutyák feladatköre. Kezdettől fogva igen szigorú, mondhatni, kíméletlen szelekciónak voltak kitéve annak érdekében, hogy elviseljék a legzordabb időjárást, a legínségesebb időket, és minden körülmények között, akár életük árán is védelmezzék a rájuk bízott javakat, mely feladatot önállóan kellett elvégezniük. Ez a munka erőteljes fizikumú, szilárd egészségű, öntudatos és kemény kutyákat kíván. Sok ilyen fajtát ismerünk, a komondor mégis több szempontból kiemelkedik közülük.
„Szőrben” az igazság!
A komondor egyik különlegessége sajátos szőrzete, melyet helyesebb a „bundakompozíció” szóval illetni. Amellett, hogy igen látványos megjelenést biztosít számára, ez a bunda komoly funkcionális tartalommal bír. A hosszú, gyapjas fedőszőrök és a finomabb pehelyszálak zsinórokká állnak össze, vagy egy-két ujjnyi szalagokká nemezesednek. Ez a pajzsszerű szőrzetstruktúra gondoskodott arról, hogy a komondor a betyárokkal és farkasokkal vívott csatározásokból sérülésmentesen kerüljön ki. Emellett – akárcsak a juhászok subája – kiváló hőszigetelést is biztosít a kutya számára: nyáron nem engedi mélyre hatolni a napsugarak melegét, télen pedig „házon belül” tartja a testhőmérsékletet. Színe természetesen kizárólag fehér lehet, melyet szintén az ésszerűség alakított ilyenné egykoron. Mivel a jószágot dézsmáló elemek többnyire éjszaka portyáztak, a fehér szőrzet segített a gazda számára megkülönböztetni komondorát a támadótól, ha esetleg úgy gondolta, hogy az ellenségre mért néhány botütéssel megtámogatja kutyáját a harcban.
Bár a bunda kétségtelenül a komondor ékessége, szerintem sokakat elbizonytalaníthat a fajtával kapcsolatban, különösen, ha ápolatlan, loncsos kutyát látnak. A helyzet azonban nem olyan drámai. Tény, hogy a különleges szőr némi gondozást igényel, ám ez nem azt jelenti, hogy állandóan ápolgatni kellene. Sőt, a komondor szőrzetét nem javasolt – de nem is nagyon lehet – hagyományos módon, fésüléssel, keféléssel bolygatni. Az egy év alatti kutyákat nem is szabad ilyen dolgokkal piszkálni. Egyéves kor után vattacukor-szerű szőrzetük elkezd összeállni, és kialakulnak a jellegzetes, komondoros tincsek. A későbbiekben félévente elég a nagyon összefilcesedett szőrcsomókat végük felől a test irányába „feltépkedni”, úgy, hogy a tincsek ennek következtében ne legyenek hüvelykujjnál vékonyabbak. Az ebben a formában gondozott szőrzet szinte öntisztuló, összeállt felületéről a piszok nagy része egyszerűen lepereg, miközben a kutya bőre is megfelelően szellőzik. Ha esetleg reménytelenül összenemezesedne kutyánk szőre, arra is van megoldás: „ecetes” nyírógép formájában. Annak idején a juhászok birkanyíráskor komondorukról is lekapták a gúnyát, így évi egy, esetleg két kopasztástól még nem dől össze a világ, de lehetőleg ezt el kell kerülni.
A szőrzet kapcsán fontos hangsúlyozni a szem előtti szőrfüggöny szerepét. Bármilyen hihetetlen, a komondort egyáltalán nem zavarja a szemébe lógó hajzat, tökéletesen képes tőle tájékozódni, sőt egyenesen szüksége van rá. A jószándékú, de hibás felfogás alapján levágott „szemellenző” nélkül a közvetlen napfény nemcsakhogy kifejezetten zavarja, de szembetegségek kialakulásához is vezethet.
Disztingvált intelligencia
 Jelleme még markánsabban kiemeli a komondort a hasonló munkát végző fajták sorából. Bár munkája során keményen, rámenősen kellett fellépnie, viselkedése mégsem olyan zord, mint például egynémely keletről származó társáé. Ez persze nem azt jelenti, hogy kevésbé hatékonyan végzi feladatit, hisz rettenthetetlen bátorságát semmi sem ingatja meg, ezért a rosszban sántikálók számára rég „felejtős” az olyan terület, ahol komondor teljesít őrszolgálatot. Lényeges különbség azonban, hogy ha végül intézkedésre kerül a sor, nála nem a betolakodó megsemmisítése, hanem lefegyverzése a legfőbb cél. Letaglózó erejű támadása tükrözi becsületes mentalitását. Igyekszik szemtől szemben felvenni a harcot, és ha sikerül leterítenie ellenfelét, nem kezdi el őrjöngve össze-vissza marcangolni, hanem gazdája érkezéséig – a Genfi Egyezmény szabályait betartva – moccanni sem engedi.
Hallatlanul szilárd, kiegyensúlyozott idegrendszerének hála, a civilizálatlan, szilaj vadság idegen a komondor természetétől. Ébersége viszont megkérdőjelezhetetlen még akkor is, ha nappal többnyire fehér rongyhalmazként, látszólag lustálkodva hever az általa kiválasztott őrhelyen, de a füle vagy szeme körül egy-egy megrezdülő tincs elárulja, hogy még ilyenkor is szemmel tartja környezetét. Az est leszálltával azonban gyökeresen megváltozik viselkedése. Felélénkül, és szabályos időközönként őrjáratozik a rábízott területen.
Marcona biztonsági őr létére, a komondort kifejezetten gyengéd szálak fűzik gazdájához és családjához, akik iránt feltétlen bizalommal viseltetik. Különösen megható a robusztus állat gyermekek iránt tanúsított, óvatos, türelmes bánásmódja. Bár önálló egyéniség, kifejezetten embercentrikus szemlélet jellemzi, és nem bonyolódik dominanciakérdésekbe szeretett gazdájával szemben.
Mindemellett a komondor szerelmesi egyfajta „hatodik érzékről” is suttognak, melynek segítségével a kutya nemcsak tévedhetetlenül megérzi gazdája pillanatnyi hangulatát, de önállóan meghozott döntései utólag kivétel nélkül beigazolódnak. Például a gazda engedélyével területére lépő – nem kedvelt – idegeneket csalhatatlanul kiszúrja, és ellenszenvvel viseltetik irántuk, míg a közömbös egyéneket csak leellenőrzi, ám mindvégig szemmel tartja őket. Barátokkal, ismerősökkel szemben megbízható és közvetlen, persze azért nem feltétlenül ugrik rögtön a nyakukba.
Több mint testőr
Noha a komondor gondolkodás nélkül tűzbe megy gazdájáért, családjáért, alapvető feladata a porta, az udvar védelme, azaz a területőrzés. Ez az ösztönös tulajdonság oly mélyen rögzült génjeiben, hogy abszolút nem igényel külön tanítást, hogy kihozzuk belőle: szó szerint a vérében van. Éppen ezért felesleges és különösen veszélyes „csibészelésével” foglalkozni. A komondor amúgy is egyhamar átlát a szitán, de ha végül mégis sikerül „bekattintani”, azzal kifordulhat önmagából, és elvesztheti komondoros jellemét. Szerencsére ezt a kiképzők sem szeretik erőltetni, mivel hatalmas bundája alatt nem látják szemét, arcjátékát, enélkül pedig a dolog egykönnyen orosz rulettes formát ölthet.
A területhez való ragaszkodás olyannyira sajátja, hogy még nyitott kapunál sem jellemző rá az elcsámborgás. A pásztorkutya-örökség miatt a vele együtt élő, más fajú állatokkal is jól kijön, azokat szintén „őrizendő nyájának” tekinti. Mivel sokszor többedmagával és kisebb terelőkutyákkal dolgozott együtt, más kutyákkal sincs problémája, amíg azok tisztelik benne a komondort.
A fajta kiképzésével próbálkozni nem eleve halva született gondolat, de ebbe vérmes remények nélkül, kizárólag komondorunk habitusának megfelelő motivációs eszközökkel érdemes belekezdeni, hisz önálló, öntudatos kutya lévén, a kényszer minden formáját kapásból elutasítja. Kiképzés tekintetében azonban ne várjunk tőle csodát. A területvédelmet magától is tökéletesen ellátja, de érdeklődése nem terjed tovább, ezért a klasszikus munkakutya-feladatok végzésére nem alkalmas. Nem mintha szellemi kapacitását meghaladnák az elvárások, de mivel arra tenyésztették, hogy önálló döntései alapján dolgozzon, a számára értelmetlennek tűnő parancsokat felülbírálja, és nem töri magát, hogy azokat feltétel nélkül végrehajtsa. Természetesen igényli, hogy foglalkozzanak vele, de ennek elsődleges célja a gazda és kutya közötti egészséges és szeretetteli kapcsolat kialakítása. Ettől függetlenül hiba hagyni, hogy úgy növekedjék fel, mint „paszuly az árokszélen”. A komondornak is ismernie és el kell fogadnia az alapvető rangsorviszonyokat, gazdájának ugyanakkor tiszteletben kell tartania büszke, szuverén egyéniségét.
Tartalomhoz a forma
A komondor további erénye lenyűgöző fizikuma, melyet teljes életnagyságban és mozgás közben megcsodálni maradandó élményt nyújt. Ahogyan egész megjelenése, úgy helyváltoztatása is fejedelmi. Szinte egyedülálló az a könnyed elegancia, ahogy robusztus testét mozgatja. A fűben naphosszat elheverésző kutyáról kevesen gondolnák, hogy milyen erejű és dinamikájú támadásra képes. Mindezek mellett sajátossága, hogy méretei ellenére hihetetlen mozgáskoordinációs képességgel rendelkezik, melyben igen fontos szerep hárul erőteljes farkára. Ennek köszönhetően még a levegőben is tud irányt váltani, ami már önmagában sem kis teljesítmény.
A komondor kialakulása során minden adottság, így külső megjelenése, fizikai felépítése is a feladatok szolgálatában állt. Az ideális komondor tömeges, nagyrámájú, tehát olyan típus, melyben „rendesen van anyag”. Ez az a kívánatos fizikum, mely bírta az igénybevételt, és hatékony fegyvert jelentett a küzdelmekben. Nem szerencsés, ha marmagassága gigantikus méreteket ölt, különösen, ha nem kellőképpen mély és széles mellkassal, stabil végtagokkal párosul, mert mindez lazítja a testfelépítés szilárdságát. Ez utóbbi kutyák képtelenek lettek volna felvenni a harcot a támadókkal, különösen a nyájat dézsmáló farkasokkal, melyekkel korántsem lehetett kesztyűs kézzel bánni. (Konrad Lorenz, aki közeli ismeretségbe került egy állatkerti példánnyal, azt írta, hogy farkasának fizikai képességeit úgy lehet legplasztikusabban aposztrofálni, ha elképzelünk egy közepes méretű német dogot, foxterrier-keménységű izomzattal. Állítása szerint – bár nem tartozott a kistermetű emberek közé – minden erejét latba kellett vetnie a talpon maradáshoz, amikor az állat örömében felágaskodott rá. És akkor még csak üdvözölni akarta…)
Magas elvárások, alacsony igények
A komondor a ridegtartásnak megfelelően igen alacsony elvárásokat támaszt környezetével szemben. Két legalapvetőbb igénye a szeretetteljes és önálló személyiségét tiszteletben tartó bánásmód, valamint a megfelelően tágas tér, lehetőleg nagyobb kert, udvar vagy tanya. Lakásban való tartása csak akkor képzelhető el, ha állandóan ki-be járkálhat, illetve ha a helyiségek kellőképpen nagyok ahhoz, hogy rombolás nélkül végighaladjon rajtuk. A komondor egyébként nem igényli a modernkor luxusvívmányait. Jobb híján csöndesen elheverészik egy kanapén, de igazán a szabadban érzi jól magát.
Gazdáját megkíméli a kutyaólvásárlás, -építés gyötrelmeitől: elég csupán egy szél- és lehetőleg esővédett zugot biztosítani számára, „gyárilag beépített klímájának” köszönhetően ügyet sem vet az időjárás viszontagságaira. Bár nagytestű, de kiegyensúlyozott vérmérsékletű, higgadt állat, ezért meglepően kevés, 60-70 dkg „premium” minőségű száraztáppal gazdaságosan „elüzemel”. A komondorok igen egészséges szervezettel rendelkeznek, előttük gyakorlatilag ismeretlen a más fajtákat sújtó csípőizületi diszplázia vagy a szívrendellenességek. Gyakorlatilag egyedül a gyomorátfordulás réme fenyegeti (mint minden nagytestű fajtát). Ezt úgy kerülhetjük el, ha az etetésre szánt adagot két részre porciózzuk, illetve gondoskodunk róla (pl. kennelbe zárással), hogy a kutya étkezés után 1,5–2 óráig ne nagyon mozoghasson.
Hontalanul a hazában
 A komondor minden csodálatos adottsága ellenére sosem vált igazán népszerűvé Magyarországon. Még azok az idők sem kedveztek neki, amikor divatja lett nagytestű pásztorkutyákat ház- vagy telepvédelemre vásárolni. Holott a komondor változatlanul tökéletes házőrző a magyar ember számára, mert igénytelen, feladatát megvesztegethetetlenül képes ellátni, mellette biztonságban tudhatjuk értékeinket, és ezért cserébe nem vár mást, mint szeretetet, odafigyelést és tiszteletet. Helyét mégis inkább más fajták foglalták el, pedig ő itt született, saját éghajlatunkhoz tökéletesen alkalmazkodott, és mentalitásában is közelebb áll a hazai viszonyokhoz, mint keletről érkező, lobbanékonyabb társai.
E mellőzöttség azért némi pozitív hatással is járt. A tenyésztők kijavíthatták azokat a kisebb hibákat, melyek „tömegtermelés” esetén nemcsak rögzültek, de hosszú távon az egész állomány kárára lettek volna, egyúttal megőrizhették a komondort oly nemes fajtának, amiért őseink mindig is nagy odafigyeléssel tenyésztették. Épp ezért kissé vegyes érzelmekkel viseltetem aziránt, hogy külföldön esetenként nagyobb érdeklődés, „megbecsülés” övezi, mint itthon. Őszintén örülnék – és ezzel biztosan nem vagyok egyedül –, ha határainkon belül is gyökeret verne ez a szemlélet, mely azonban nem csupán az impozáns megjelenésű, különleges szőrű, fehér kutyának, hanem egyik nemzeti kincsünknek, a komondornak szólna."
|
Települések
