|
Nagyapám, aki 1919-ben alapító tagja, majd évek hosszú során át intézője, mindenese volt az akkor még szombathelyi Haladás VSE néven jegyzett futballcsapatnak, sorstársaival együtt – ahogy mondani szokták – megfordulna a sírjában, ha tudná, hová jutott az a zöld-fehér gárda, amelyért annyian és annyit áldoztak életük során. A hazai foci egyik egykori vidéki fellegvára viszonylag nagy befogadóképességű, kiváló gyepszőnyeggel rendelkező stadionnal, hosszú éveken keresztül átlagos tízezres nézőszámmal, tekintélyt parancsoló bajnoki és Magyar Kupa eredményekkel, olimpiai bajnok, sokszoros válogatott futballistákkal tette le névjegyét élvonalbeli labdarúgásunk képzeletbeli asztalára. Olyan nevek kötődtek a zöld-fehérekhez, mint Novák Dezső, Szarka Zoltán, Kereki Zoltán, Halmosi Zoltán vagy éppen Illés Béla. Vasi zöld-fehér játékosok tucatjaiért álltak sorba patinás fővárosi klubok vezetői. Néhány „megingástól” eltekintve a hazai NB. I-es mezőny elképzelhetetlen volt a szombathelyi Haladás nélkül, függetlenül attól, hogy 16, 14 vagy éppen
12 csapatot jegyeztek. Szombathelytől távol eső településekről, és a szomszédos Ausztriából is sokan látogatták a mérkőzéseket.
Egy szép és eredményes korszak azonban lezárult. A rendszerváltás utáni betegeskedés végül is agonizáláshoz vezetett. Előbb egy fociklub, – mert a futballisták elváltak a vasutas anyaegyesülettől – majd csaknem az egész egyesület halálához. Persze sokan mondhatnák, hogy még korai temetni. Az, hogy a Hali az első osztály helyett nem kis szerencsével a második vonalban folytatja, lehet elszomorító, de nem a vég. Igaz, de gondoljunk csak olyan hajdani futballfellegvárakra, mint Komló, Dorog vagy éppen Salgótarján. Eleinte ők is a feltámadásban, a visszatérésben reménykedtek. Ki tudja, mi lenne most, ha Bíró úr nem áll tovább Tatabánya és Szombathely után újabb állomáshelyére, Pápára, hiszen a Haladás kiharcolta akkor a bennmaradást az élvonalban. S, ki tudja, mi lesz ezek után? Tanulunk-e a múltból, vagy ismét lóvá teszik a klubot, az önkormányzatot. Félő, hogy igen. Azt hallani ugyanis, hogy újabb távoli befektető vetett szemet a Halikára, s ha jól lobbizik, sikerrel. Az már a magát a Nyugat Királynőjének minősítő város impotenciája (elnézést a kifejezésért), hogy nem képes tőkeerős helyi vállalkozásokkal, szponzorokkal a csapat mellé állni, jövőjét megalapozni. A fejlettnek mondott nyugat-magyarországi régióban, az osztrák határ szomszédságában a megváltó „kalandortőkére” kell várni. Az amúgy is felújításra váró Rohonci úti stadionban mindenesetre egy ideig felesleges kiadás izzítani a reflektorokat (ahogy a régmúltban, aki akar szombat vagy vasárnap délután is kimegy a mérkőzésekre), s félő, hogy – ahogy ilyenkor lenni szokott - nem az előremutató, hanem a visszahúzó erők kerülnek előtérbe.
Az egész magyar labdarúgás rendszerváltás utáni vesszőfutása jórészt a magyaros magántőke-bevonásnak az eredménye. Kevés pénzzel sokat lenyúlni, aztán gyorsan továbbállni. Nem érünk mi arra rá, hogy befektetésünk gyümölcse beérjen. A sokat szidott „átkosban” nem voltak ügyvezetők, szakmai igazgatók, menedzserek, nem voltak külföldi edzőink és sztárolt idegenlégiósaink. De volt egy „aranycsapatunk” Puskásékkal, volt egy „ezüstcsapatunk” Albertékkal, s volt egy „bronzcsapatunk” Nyilasiékkal. Azóta nincs csapatunk. Vannak viszont szomorú történéseink, folyamatos reformjaink és nagy botrányaink. Amúgy meg megpróbálunk a múltban vigasztalódni.
Publikálta
null |
 |
|
|
|
|
Helyilap
Kistérségek
Területfejlesztési Önkormányzati Társulások
Tudósító
Választókerület(ek)
Vállalkozások
|
|
Települések
