Közép-Európán nincs mit kitalálni, Közép-Európa működik - egy olyan területen, amely kívül esik a jelenlegi „elit Európa” határain. Pedig az Osztrák-Magyar Monarchia geográfusai szerint itt található Európa földrajzi közepe. Ezt a területet úgy hívják: Kárpátalja.

Tisztában vagyok vele, hogy a Közép-Európa-fogalom mindenki számára mást jelent. Nekem legelőször az Osztrák-Magyar Monarchia volt területei jutnak róla eszembe. Tágabb értelemben Közép-Európának tekintem a volt Német–római Császárságot. Közös jellemzőjük, hogy az annak idején átjárható határoknak köszönhetően meglehetősen vegyes nemzetiségi összetételű népesség jött rajtuk létre. Ez a tény nyilván a mai napig segíthetné a különböző nemzetiségek anyaországainak együttműködését. Hiszen a kicsiben tapasztalható békés együttélés példáiból sokat lehetne a nagyobb léptékű összefogásokban kamatoztatni. Ehelyett azonban több szerencsétlen történelmi jelenség és esemény is megakadályozza ennek megvalósulását.

Kárpátalja esetében sajátos történeti fejlődésről beszélhetünk. Ennek két meghatározó oka van. Egyrészt évszázadok óta - a Monarchiánál sokkal régebbi időkre visszamenőleg - vegyes lakosságú. Másrészt bármilyen államalakulathoz tartozott, mindig periférikus helyzetbe került, a szó földrajzi és anyagi értelmében is.

A „teljes multietnikus béke” a mai napig tapasztalható a térségben. Ez többnyire a tősgyökeres lakosokra jellemző, legalábbis a helyiek elmondása alapján. A jelenség okait itt most nem áll szándékomban hosszan részletezni. Egyrészt nyilván annak köszönhető, hogy a vegyes lakosság jóval a nacionalizmus megjelenése előtt alakult ki, másrészt talán a periférián való lét is egymásra utalta az ott élőket. Harmadrészt érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy a XX. században, bármilyen államalakulathoz tartozott is Kárpátalja, általában csak egyetlen nemzetisége tartozott az adott állam többségi nemzetiségéhez, s a többi nemzetiség kisebbségi léte együttműködésre sarkallhatta a többségből kimaradókat.

Az okok mellett azonban érdemes a békés együttélés mai megnyilvánulásait is alaposan szemügyre venni. Vannak olyan közösségi érintkezési területek, ahol szinte elengedhetetlen, hogy az ott megfordulók egymás nyelvét beszéljék, mivel a jelenlegi és a volt hivatalos nyelveket - nyilván az eltérő politikai rendszerekben végzett iskolák miatt - nem mindenki beszéli.

Tej? Mlieko? Moloko?

Sajátos helye a nemzetiségi érintkezésnek például a piac. A legkülönbözőbb nemzetiségű árusokkal és vevőkkel találkozhatunk. A tapasztalat szerint az alapvető élelmiszerek nevét, a számokat mindannyian több nyelven is értik. Senki nem lepődik meg, ha magyarul, szlovákul, cigányul vagy oroszul kér az ember ezt-azt. Egy diplomata például Ungvárra helyezése után kipróbálta, hogy egy adott árusnál három nyelven kért három különböző élelmiszert. Mindegyiket pontosan megkapta. Velem is megtörtént, hogy egy boltban a pénztáros ukránul kérdezett valamit, és mivel értetlenül néztem rá, más nyelvvel próbálkozott. Mondott valamit, ami nagyon hasonlított a mi „táska” szavunkra. Erre ukránul azt válaszoltam, hogy köszönöm, nem, mire ő eltette a számomra előkészített nejlonzacskót. Egyikünk sem lepődött meg.

Mindezekből a példákból láthatjuk, hogy a különböző nemzetiségűek között igény és - ami talán lényegesebb - igyekezet van a kommunikációra. Ennek köszönhetően legtöbben a saját nyelvükön kívül beszélik, de legalábbis megértik legalább egy másik kisebbség nyelvét. A hivatalos nyelvet legtöbben beszélik, de - amint azt Magyarországon talán elképzelni sem tudjuk - vannak olyanok, akik híján vannak e képességnek. Ennek nem feltétlenül a személyes érdeklődés hiánya az oka. A rendszerváltáskor iskolába került korosztály egy része például ukránul még nem, oroszul már nem tanulhatott. Ettől függetlenül valamilyen szinten ők is ismerik azoknak a nyelvét, akikkel azonos helyen élnek.

A mindennapi boldogulás mellett ennek a nyelvi és etnikai sokszínűségnek voltak és vannak más hasznos, olykor épp a túlélést biztosító hozadékai. A másik nyelvének ismerete a meglehetősen viharos történelmi események során sokaknak menekülési lehetőséget jelentett a kitelepítés elől. Vagy éppen egy kiváltságos helyzetű - mint 1945-ig a ruszinok voltak - kisebbséghez való csatlakozással esetleg könnyíthettek egyébként nem túl rózsás helyzetükön. Ez természetesen a vegyes házasságból származóknak volt a legkönnyebb. Azonban gyakran tapasztalható, hogy a Kárpátalján élők származásuktól függetlenül is többszörös identitással rendelkeznek. Ezek között található egy sajátos kárpátaljai identitás is. Bár a legtöbb forrás megemlíti ennek létét, a tartalmát általában nem vizsgálják részletesen. Mindenesetre megfigyelhető egy általános „nyugat felé húzás”, Kárpátaljához mint szülőföldhöz való kötődés és a többi ottani nemzetiséggel szembeni tolerancia.

Mielőtt azt hinnénk, hogy a túlélésnek ez az eszköze - vagyis a többes identitás - a múlt homályába vesző legenda, két kisebbség mai helyzetére hívnám fel a figyelmet. Az egyik a cigányság. Összességében egy rettenetesen alacsony presztízsű, életszínvonalú, képzettségű kisebbségről van szó, többségük nyomorban él. Hogy egy helyi véleményt idézzek: „Ha megölsz mondjuk egy magyart, abból botrány lesz. De ha egy cigányt ölsz meg, akkor nemhogy botrány nem lesz, de talán még meg is dicsérnek.” A romáknak tehát legtöbbször előnyösebb, ha más nemzetiségűnek vallják magukat: vagy ukránnak - kifejezve a többséghez tartozás igényét -, vagy magyarnak, hogy legalább az egyik magasabb presztízsű kisebbséghez tartozva elkerüljék a hátrányos megkülönböztetést. (A helyzet valamelyes javulását jelzi, hogy egy felmérés szerint a következő népszámláláson többen vallanák magukat romának.)

A másik előnytelen helyzetű kisebbség a ruszinok. Szinte nincs olyan Kárpátaljáról szóló írás, amelyben ne szerepelne önálló fejezetként „a ruszinkérdés” vagy „ruszin probléma”. Magyarország és Szlovákia elismeri a területén élő ruszinokat mint nemzeti kisebbséget, és a huszadik században több, Kárpátalját fennhatósága alatt tartó hatalom (a Károlyi-kormány, a Tanácsköztársaság, Csehszlovákia és még a Horthy-rezsim is) kezdeményezte a ruszinok autonómiáját, napjainkban azonban ennek a szándéknak szöges ellentéte tapasztalható.

A Monarchia szétesésével önállóságukért vagy legalábbis autonómiájukért küzdő ruszinok között is több álláspont létezett. Egyesek teljesen önállóan akartak volna függetlenedni, és ehhez mérten fogalmazták meg oktatási, nyelvi és kulturális céljaikat is. Mások ukrán segítséggel kívánták elérni a függetlenséget, ők az említett kérdésekben nagy hangsúlyt fektettek az ukrán és a ruszin nyelv illetve népcsoport rokonságának, már-már azonosságának bizonyítására. Ez utóbbi kísérletből kiindulva, valamint az ukránság Kárpátalján való örök jelenlétét bizonyítandó a ruszinokat Ukrajna a mai napig nem ismeri el önálló kisebbségként. Az ukrán nép alcsoportjának tekintik őket, nyelvüket pedig az ukrán egyik tájszólásának. A viták a mai napig folynak, de ez nem menti meg a ruszinokat attól, hogy automatikusan ukránnak tekintsék őket. Továbbá rájuk is jellemző a túlélési taktika, minek következtében sokuk inkább önként ukránnak vallja magát. A ruszinokat szélsőséges esetekben még börtönbüntetés is fenyegetheti, ha törekvéseiket nagyon erőteljesen próbálják érvényesíteni, ugyanis aki Ukrajna integritását veszélyezteti, és bármilyen szakadár tevékenységet folytat, három év börtönbüntetést kockáztat, márpedig sokszor az autonómiatörekvéseket is ekként értelmezik.

Összefoglalva tehát: a mai napig menekvést jelenthet egy második identitás, amelynek felvállalása nyilván csak akkor lehet eredményes, ha az egyén a második identitását képviselő csoporttal is szoros kapcsolatokat ápol.

Kell-e gomba a töltött káposztába?

Utolsónak hagytam a számomra leglényegesebb dolgot: a saját és a másik kultúrájához, hagyományaihoz való viszonyulást. Magyarországon sokszor tapasztalható, hogy aki toleránsnak tartja magát, inkább a saját kultúrájáról, hagyományairól is megfeledkezik, nehogy konfliktusba kerüljön az eltérő kultúrájú csoport tagjaival. A másik véglet is gyakori, amikor a hagyománytisztelő csak a saját gyökereivel törődik, akadályozva a másik csoporttal való érintkezést, vagy szélsőséges esetben a békés egymás mellett élést.

Kárpátalján egyik véglet sem jellemző. Vegyünk egy példát. A térségben a nemzetiségek számához hasonlóan a gyakorolt vallások száma is viszonylag magas. Élnek itt ortodoxok, görög katolikusok, római katolikusok, protestánsok (főleg reformátusok). Jellemző, hogy a különböző felekezetek tagjai pontosan ismerik a másik ünnepeit, tudják, a másik mit imádkozik, mit nem, tisztel-e szenteket vagy nem, hogyan vet keresztet, és így tovább. Mindemellett természetesen pontosan megtartják a saját vallásuk előírásait. Azonban elő szokott fordulni, hogy egy „kétvallású” környéken, ha pl. a római katolikus plébánost a kötelesség vasárnap máshova szólítja, a gyülekezet gond nélkül átmegy a település ortodox templomába, vagy ha valaki protestáns létére római katolikus templomba kerül, ugyanúgy részt vesz a szentmisén, mint az istentiszteleten, csak épp azokat az imákat mondja el az ottani gyülekezettel, amelyet ő maga is mondana a saját templomában, a többit nem.

Számos példát lehetne még sorolni. A magyarok tudják, hogy az ukránok gombát is tesznek a töltött káposztába, de ők csak a saját megszokott alapanyagaikkal főzik. Ukrajnában az ortodox és görög katolikus karácsony minősül munkaszüneti napnak, de szerencsésebb római katolikus és protestáns egyetemi hallgatóknak a más vallású tanárok nem tartanak december 25-26-án vizsgát. A saját hagyományok tisztelete és megtartása mellett jellemző tehát a másik tradícióinak ismerete és tiszteletben tartása is. Ez valószínűleg mérsékli a nemzetiségi ellentéteket, hiszen nem a másik előítéletek alapján való megítélése válik elsődlegessé.

Láttunk számos pozitív példát. Természetesen meg kell említeni, hogy vannak kivételek. Amikor a magyar fiatalt addig kergetik az ukránok, míg végül beájul saját udvarába. Vagy amikor az ukrán család beköltözne a magyar faluba, de elhajtják őket. Amikor zárthelyi dolgozatírás közben a szerencsés szlovák orvostanhallgatók kifognak egy szlovák anyanyelvű tanárt, aki szlovákra fordítja a nyelvileg problémás kérdéseket, miközben a magyar családba nősült, ukrán nemzetiségű tanár a magyar hallgatókkal közli, hogy Ukrajnában az ukrán a hivatalos nyelv. Mégsem ezek a példák az általánosan jellemzőek.

Az átvehető minták az összes közép-európai államnak alapot adhatnának a szoros és békés együttműködésre, hogy ne az etnikai konfliktusok határozzák meg a térség életét. A nemzetiségi ellentétek mérséklődésével az addig szemben álló (nemzet)államok társadalma nagyobb mértékben, egységesebben támogathatná a gazdasági, politikai, kulturális együttműködéseket és fejlesztéseket. Így ezek nagyobb valószínűséggel nem üres érdektevékenységek és szűk csoportok érdekeit szolgáló gazdasági ténykedések lehetnének, hanem a térség virágzását szervesen elősegítő valódi összefogás tükrözői és további elősegítői.

A szerző az ISES kutatója.

Szerző: Merenics Éva
Publikálás dátuma: 2006.11.22 14:00

Publikálta Kaszab, Izabella

További cikkek a szerzőtől >>> Levél küldése a szerzőnek >>>