|
Magyar-román viszonylatban december elseje jó alkalom, hogy megpróbáljuk tisztázni, vagy legalább kibeszélni közös és megoldatlan ügyeinket. Románia nemzeti ünnepe ugyanis nem ugyanazt jelenti a románok és a magyarok számára. Ami az egyiknek dicső, nagyszerű pillanat, az a másiknak tragédia.
 December első napja Románia nemzeti ünnepe. Ez az ünnepnap a szomszédunknál – mint ahogy térségünkben a hasonló ünnepek általában - kiváló alkalom arra, hogy a különféle politikusok és egyéb, a közéletben tevékenykedő személyek megosszák gondolataikat a hallgatósággal, „megszólítsák az egész nemzetet”, igaz, gyakran csupán saját táborukhoz, saját híveikhez intézik szavukat. Ilyenkor beszélni lehet a nagy kérdésekről, évszázados távlatokból megközelítve a jelent, és lehet pártpolitizálni, acsarkodni, uszítani is, amit sokan a világért sem hagynának ki. Ám magyar-román viszonylatban december elseje egyúttal arra is jó alkalom, hogy megpróbáljuk tisztázni, vagy legalább kibeszélni közös és megoldatlan ügyeinket, noha ez jó eséllyel belevész a xenofób gyűlölködés hangzavarába. Románia nemzeti ünnepe ugyanis - nem túl szerencsés módon – nem egyértelműen ünnepnap Románia összes állampolgárának. December elseje - az 1918-as gyulafehérvári gyűlés és Erdély Romániával való egyesülésének évfordulója - ugyanis nem ugyanazt jelenti a románok és a magyarok számára. Ami az egyiknek dicső, nagyszerű pillanat, az a másiknak tragédia. Ez a különbség egyazon esemény eltérő értékelése és megélése - pedig egyáltalán nem könnyíti meg a párbeszédet. Ahhoz, hogy megérthessük a december elseje körüli feszültségeket (amelyeket gyakran mesterségesen, tudatosan is keltenek), tisztában kell lennünk azzal, mit jelent ez az évforduló a két népnek.
A román nemzeti ünnep viszonylag új keletű, friss ünnep, hiszen a kommunista rendszerben - egészen 1989-ig - augusztus 23.-a töltötte be ezt a szerepet. Az 1990-ben bevezetett december elsejei dátum azonban meglehetősen rossz választásnak bizonyult az erdélyi magyarság szempontjából. Abban, hogy épp ez lett a kitüntetett nap, mi, magyarok hajlamosak vagyunk valami ellenünk irányuló rosszindulatot látni. Igaz, nem is teljesen alaptalanul.
Magyar (akár erdélyi, akár magyarországi) szemmel nézve a helyzet viszonylag egyszerű. Erdély leválása a magyar nemzet egy részének leszakítását és kisebbségi sorba kerülését, valamint a történelmi Magyarország felbomlását, a magyar kisállamiságot idézi. Ez semmiképp sem nevezhető örvendetes, ünneplésre okot adó eseménynek. A magyarok érzelmei így teljesen érthetőek - kiváltképp az 1918. december 1.-jét követően történtek ismeretében.
Román nézőpontból viszont a nap egyfajta új államalapításra, a románok idegen uralom alóli felszabadulására emlékeztet, ami ugyanúgy érthetővé teszi a románság örömét.
 A konfliktus abból fakad, hogy Románia magyar nemzetiségű és identitású állampolgárai miként viszonyuljanak a román nemzeti ünnephez. És épp ezért szerencsétlen egy olyan ünnepnap választása, amely megosztja a román állampolgárokat. De kinek az érdeke ez? - tehetjük fel joggal a kérdést. December elsejét ugyanazok a politikusok tették nemzeti ünneppé, akik bár 1989-ben megbuktatták Ceauşescut, azelőtt az ő nemzeti-kommunista rendszerében tevékenykedtek, és annak nacionalista szellemiségét szívták magukba. A későbbiek során is számos esetben játszották ki a „magyar kártyát”, ami alapján joggal feltételezhetőek hátsó szándékok az új nemzeti ünnep kiválasztásával kapcsolatban. A román történelemben ugyanis jó néhány más, ugyancsak nagy jelentőséggel bíró esemény is található, amely minden román állampolgár számára nemzeti ünnepnappá válhatott volna, minden keserű mellékíz nélkül. Ilyen dátum lehetett volna például az ország függetlenségének kinyilvánítása (1877. május 9./21.) vagy a két román vajdaság egyesülésének napja (1859. január 24./február 5.), amelyről manapság is meg szoktak emlékezni, esetleg Románia hivatalos „kikiáltása” (1861. december 11./23.), vagy akár az 1989-es forradalomnak, Ceauşescu bukásának a napja (december 22.).
Ám abban, hogy az új vezetők mégis december elseje mellett döntöttek, nem szabad csupán a magyarellenességet keresni. Inkább azt kell megvizsgálni, hogy ez a nap hogyan illeszkedik a románok nemzeti identitásába.
Romániától Nagy-Romániáig
A hagyományos román történetírás egyik alappillére a nemzeti egység és annak erőteljes kidomborítása. Valóságos mítosz szövődött a románság egysége köré, talán épp azért, mert a románok olyan hosszú időn át éltek széttagoltan, egymástól elkülönülő államokban vagy más nemzetek birodalmaiban. Az egység mítosza azonban egyenes vonalú, szinte sorsszerű fejlődésként látja és láttatja a minden románt egyesítő állam létrejöttét. Ha nem számítjuk a dák és római - vélt vagy valós - előzményeket, akkor ennek előképét Vitéz Mihály rövid életű államalakulatában véli felfedezni, amelyet évszázadokkal később a két dunai fejedelemség, Havasalföld és Moldva fokozatos, több lépcsőben megvalósuló egyesülése és Románia megalakulása követett, egyelőre még Erdély nélkül (1859-1861 között). A román nemzet döntő többségét egyesítő első állam azonban csupán az első világháború után jött létre, amikor nemcsak a 18-19. században elcsatolt területeket sikerült visszaszerezni, hanem Romániához kerültek Magyarország románok által (is) lakott keleti területei.
Románia részvételét az első világháborúban épp a román nemzeti egységtörekvések határozták meg. A konfliktus kirobbanása a két birodalom közé beszorult kis ország elitjét kezdetben komoly dilemma elé állította. Egyrészt Románia papíron a Központi Hatalmak szövetségesének számított, a trónján is egy Hohenzollern ült, keleten pedig felcsillant Besszarábia visszaszerzésének a lehetősége, másrészt viszont a vezetők többsége egyértelműen az Osztrák-Magyar Monarchia ellen foglalt állást, és Erdélyre kacsintgatott. A tét nagy volt, de a helyzet kedvező, hiszen akárhova álltak, csakis nyerhettek. Végül kétéves fegyveres semlegességet követően az Antant mellett léptek be a háborúba - miután titkos szerződésben rögzítették Románia területi igényeit. Döntésük - a román nemzeti érdekek szempontjából - szerencsésnek bizonyult, igaz, meglehetősen izgalmas fordulatokat követően. De Románia végül megszerezte Erdélyt, új nyugati határai pedig a rövid, 1940-1944-es intermezzót leszámítva a második világháborút követő rendezést is túlélték.
Erdély az első világháború végén
 1918 őszére a katonai vereség a felbomlás felé sodorta az Osztrák–Magyar Monarchiát, azon belül pedig a történelmi Magyar Királyságot is. Magyarországot a társadalmi feszültségek mellett a nemzetiségek önállósodási törekvései rázták meg, amelyek összekapcsolódtak a formálódó cseh–szlovák, délszláv, valamint a szomszédos román állam területi igényeivel. Az őszirózsás forradalom révén hatalomra jutott új vezetés ugyan reformjaival megpróbált versenyt futni az idővel, de a hadihelyzet villámgyors romlása és a kisebbségi mozgalmak ezzel párhuzamosan növekvő határozottsága napról napra csökkentette a mozgásterét. Károlyi Mihály kormányzatának idealista, pacifista programja megkísérelte néhány hét alatt helyrehozni a magyarországi nemzetiségpolitika évtizedes mulasztásait, ekkor már azonban késő volt - a kisebbségek nem bíztak többé a magyar kormányban, és a Magyarországgal való szakítást választották. Jászi Oszkár - a Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztere - november közepén, a balkáni antantparancsnokkal folytatott fegyverszüneti egyezmény megkötése után napokon át tárgyalt az erdélyi románok vezetőivel, széles körű autonómiát ajánlva fel nekik Magyarországon belül. Ők azonban a teljes önrendelkezés mellett döntöttek - ami ekkor már egyet jelentett a Romániához való csatlakozással. A cseh-szlovák, délszláv és román csapatok fokozatos bevonulása Magyarország területére, amit a feloszlatott - és csak nehezen újjáalakuló - magyar hadsereg híján a Károlyi-kormányzat megakadályozni nem, csupán késleltetni tudott, véglegessé tette az ország felbomlását. A román vezetők 1918. december elsejére népgyűlést hívtak össze, amely dönteni hivatott a románság önrendelkezéséről.
1918. október végére a többi románlakta területen is mozgásba lendült a román társadalom. Miután a besszarábiai románok már tavasszal kimondták csatlakozásukat a Román Királysághoz, november végén az Ausztriához tartozó Bukovinában nyilvánították ki az egyesülést, mindkét esetben Románia katonai támogatásával.
Egyesülés vagy hódítás - Nagy-Románia építése
A „Nagy Egyesülés” betetőzésére Gyulafehérváron került sor, amely azóta a románok egyik legfontosabb nemzeti emlékhelye. De Gyulafehérvárhoz kötődik az erdélyi románok történetének számos más fontos momentuma is: Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda erdélyi fejedelemmé választása - Havasalföld, Moldva és Erdély első egyesítése, azaz „az első egységes román állam” megalakulása, Horea és Cloşca kivégzése - akiket ugyan egyszerű parasztfelkelőkként kínoztak halálra a gyulafehérvári erőd előtt, ám a nacionalista szellemiségű historiográfia nemzeti mártírokat faragott belőlük -, valamint az 1848-49-es magyar szabadságharccal szemben álló érchegységi románok küzdelmei. A Ceauşescu-érában „szisztematizált” városban azonban ma már csak kevés épület emlékeztet a gazdag múltra - Gyulafehérvár régi alsóvárosa szinte teljesen eltűnt. Az egyesülési határozat megfogalmazásának színhelyére, a Dacia szállodára is csak egy emléktábla utal egy ormótlan iroda- és lakóház falán. A barokk erődben a 13. századi, román stílusú katolikus székesegyház mellé még az 1920-as évek elején felhúzták az „Egyesülés Katedrálisát”, a közelben pedig tágas múzeum őrzi az 1918-es események néhány relikviáját. Megtekinthetők a Gyulafehérvári Határozatok is - márványba vésve. Ám hiába az időtálló anyag, bár a nyilatkozat egyes pontjai nagyvonalúan és méltányosan rendelkeztek a kisebbségek önkormányzatáról is, a megfogalmazott elvekről hamarosan kiderült, hogy azok csak szavak maradnak…
A korabeli - elsősorban a külföldnek szánt - propaganda, az állam legitimitásának megszilárdítása érdekében vallott hivatalos állameszme, majd pedig a román történetírás Erdély megszerzését egyszerre tekintette a Román Királyság fegyveres harcok árán, „román vér” áldozatával történő hódításának és az erdélyi románok évszázados önrendelkezési küzdelmei eredményének. A valóságban azonban ebből mindkét érdekelt fél - az erdélyi román, illetve a bukaresti politikai elit - inkább csak a neki megfelelő részt igyekezett hangsúlyozni, a másikat pedig lehetőleg háttérbe szorítani.
 Leegyszerűsítve - míg a gyulafehérvári nyilatkozatot megfogalmazó erdélyi román politikusok számára december elseje és a Romániához való csatlakozás elsősorban az önrendelkezést és az idegen uralom alóli felszabadulást jelentette, Bukarest és a regáti (Románia 1918 előtti, Kárpátokon túli részét hívják „Regátnak” vagy Ókirályságnak) elit Erdélyt gyakorlatilag saját hódításának, egyfajta „új szerzeménynek” tekintette. A két csoport eltérő szemléletét már az is sejtetni engedte, hogy Ferdinánd román király csak a Gyulafehérvári Határozatok első, Magyarország románok lakta területeinek Romániával való egyesülését kimondó pontját foglalta törvénybe. Alig két év múlva pedig megszűnt az Erdélyt ideiglenesen irányító erdélyi román kormányzótanács is, és egyértelműen az ország egységesítése került előtérbe.
A világháborút követően az erdélyi román politikusok több tekintetben is szembekerültek az ókirályságiakkal. Pártjuk, az Erdélyi Nemzeti Párt és a Parasztpárt egyesüléséből létrejött Nemzeti Parasztpárt komoly kihívást jelentett a világháború utáni korszak legbefolyásosabb politikai pártja, a Nemzeti Liberális Párt számára. A parasztpártiak a közép-európai hagyományokból kiindulva a nemzeti-liberálisokétól sokban különböző gazdaság- és társadalompolitikát hirdettek, de emellett másként képzelték el a kisebbségi kérdés rendezését is. Noha nem törekedtek a Gyulafehérvári Határozatokban megfogalmazott elvek megvalósítására, és nem szándékoztak autonómiát adni a nemzetiségeknek, elsősorban azok integrálását tűzték ki célul, és decentralizációban gondolkodtak. A bukaresti politikusokat viszont már végképp hidegen hagyta a Határozatok toleráns szellemisége. A Nemzeti Liberális Párt központosításra törekvő vezetői és ideológusai világosan megfogalmazták - és a gyakorlatban is alkalmazták - a román nemzet kizárólagos jogát Erdélyre, amely a többi nemzetiség rovására is érvényesítendő.
Végeredményben azonban az erdélyi politikusok is integrálódtak Nagy-Románia elitjébe, időközben pedig azt is fel kellett ismerniük, hogy Erdély tényleges „birtokbavételéhez” szükségük van a román állam eszközeire is. Miközben tehát küzdöttek a sokat bírált regáti oligarchia terjeszkedése ellen, hatékonyabb támogatást vártak a központtól az Erdélyben akkor még meglévő magyar társadalmi, kulturális és gazdasági fölény megtöréséhez.
A két említett irányzat mellett nem lehet megfeledkezni a mindinkább terjeszkedő, és akcióival - verekedéseivel, tüntetéseivel, sőt, merényleteivel - látványosan megnyilvánuló szélsőséges legionárius (vasgárdista) mozgalomról sem. Az európai fasiszta mozgalmak egyik sajátosan román, az ortodoxiát xenofób nacionalizmussal ötvöző válfajaként ténykedő vasgárdisták még a nemzeti-liberálisoknál is türelmetlenebbül hirdették a románság kizárólagosságát, és a kisebbségeket csak akkor voltak hajlandóak eltűrni Romániában, ha azok önként feladják eltérő identitásukat.
A három szemlélet egy pontban - a célkitűzésben - találkozott. Ez a cél egyébként nem különbözött a többi korabeli állam eszméjétől (így az 1918 előtti magyar államétól sem). Lényegét az egységes nemzetállam építése alkotta, amivel a kisebbségek nagy része - köztük az erdélyi magyarság is - szükségszerűen konfrontálódott. Ám míg ezt egyes csoportok brutális, nyers erővel kívánták megvalósítani, mások jóval „európaibb” módszereket részesítettek előnyben, olyanokat, amelyek nem zárták ki egy esetleges megbékélés reményét - természetesen kölcsönös kompromisszumok árán.
 A romániai magyaroknak lényegében az ebből a szellemiségből táplálkozó nemzetiségi politikával és közhangulattal kell Trianon óta szembenézniük - végig a 20. század folyamán. Az erőteljes román nemzetállam-építés csupán átmeneti időközökre szünetelt - a „sztálinista” negyvenes-ötvenes években -, hogy azután annál nagyobb erővel szülessen újjá Ceauşescu nemzeti-kommunista rendszerében. A diktatúra bukása óta a helyzet Románia európai integrációs és demokratizálódási törekvéseinek köszönhetően javult - eltekintve egyes nacionalista szervezeteknek, mint pl. a Vatra Romaneasca vagy a Nagy-Románia Pártnak a legsötétebb vasgárdista megnyilvánulásokat idéző kirohanásaitól -, de azt a legalább hetvenéves hagyományt, amelynek gyökerei évszázados mélységekbe nyúlnak vissza, rendkívül nehéz és fáradságos munka semlegesíteni...
Az állami vagy a nemzeti egység ünnepe?
A vázolt okokból kifolyólag érthető, hogy a romániai magyarok miért nem érzik igazán a sajátjuknak a december elsejei ünnepet. Az esemény főképp a magyarság politikai vezetőit állítja ellentmondásos helyzet elé, akik rendszerint maguk is felszólalnak, akár ellenzékben, akár épp kormányon vannak. Ellenzékből természetesen jóval határozottabban, élesebben fogalmazzák meg véleményüket a nemzeti ünneppel és a romániai magyarság közérzetével kapcsolatban, míg a kormánykoalícióban részt vevő, vagy a kormánnyal más formában együttműködő magyar politikusoknak óvatosan kell egyensúlyozniuk a magyarok és a románok érzékenysége között, kitéve mindkét közösség szélsőségesei támadásainak. A magyar szenátorok, képviselők, polgármesterek és egyéb tisztviselők általában - diplomatikusan - a Gyulafehérvári Határozatokra hivatkoznak (amelyek III./1.-es pontja így szól: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.”), ami annál is inkább kiváló retorikai fogás, mivel azokat románok fogalmazták meg. Mindemellett a magyar politikusok általában a románok ünnepének tiszteletben tartására szólítják fel a magyarokat.
December elseje alkalmából az erdélyi magyarságot az utóbbi tizenöt év folyamán számos gyalázkodó - szerencsére csak verbális - támadás érte a román nacionalista, soviniszta erők részéről, de az elnök- és parlamenti választások környékén sűrűsödő hangulatban az egyes politikai csoportok egymást sem kímélik.
 Különösen érzékeny a helyzet a többségében magyarok lakta Székelyföldön. Hargita megye székhelyén, a közel 82%-ban magyar lakosságú Csíkszeredában az ünnepség résztvevői rendszerint főleg a megye román többségű vidékeiről, pl. Maroshévízről (Topliţáról) érkező románokból, valamint a helybéli román hivatalnokokból, papokból, katonákból és azok családjaiból kerülnek ki. A helyzetet tovább árnyalja a székelyföldi kérdés összetettsége, amely a rendszerváltás óta időnként komoly parlamenti és sajtóvitákat gerjeszt Romániában. 1990 óta ugyanis rendszeresen visszatérő vádként fogalmazódik meg, hogy a román állam úgymond „elveszítette tekintélyét” a székelyföldi megyékben, valamint hogy az ottani románokat elnyomja, diszkriminálja a helyi magyar többség (a - székelyföldi Hargita és Kovászna megyék összevonásából - „Har-Kov-jelentésekként” elhíresült beszámolók első része 1991-ben, a második 1997-ben, míg a harmadik 2001 őszén készült el). Ez a vád természetesen a „magyar-kártya” kijátszásának egyik kedvelt módja, és a romániai belpolitikai csatározások részét képezi. A kormánynak és megyei képviselőinek - a prefektusoknak - válaszként meghozott intézkedései pedig kiváló alkalmat nyújtanak a román nemzeti érdekek szimbolikus megjelenítésére, illetve a lappangó magyar veszély rémének újjáélesztésére.
A székelyföldi megemlékezéseket így általában kissé feszült légkör övezi. Az egész jelenségre jó példa a Nagy Egyesülés évfordulójának 2001-es csíkszeredai megünneplése. Akkor a kedélyeket már előre felkavarta az ún. „harmadik Har-Kov jelentés”. Ezt pedig hamarosan követte Hargita megye akkori prefektusának, Mircea Duşának az a bejelentése, hogy ebben az évben nagyszabású - az eddigieknél sokkal fényesebb - rendezvénnyel emlékeznek meg Erdély Romániához való csatlakozásának kimondásáról. A megemlékezés programja szerint a csíkszeredai közigazgatási palota előtt nagygyűlést tartanak, katonai díszszemlével, népművészeti bemutatókkal, koszorúzásokkal, majd megnyitják a Hargita megyei ortodox püspökség kulturális központját, végül a városban állomásozó hegyivadász egységek rendeznek fáklyás felvonulást. A lakosságot az ünnepségen való részvételre buzdító prefektusi felhívás mellett azonban egy másik kezdeményezésre is sor került - a megyei tanfelügyelőség írásban szólította fel az iskolákat, hogy biztosítsák a diákság jelenlétét a nemzeti ünnepen. A felhívásokra több helyi magyar politikus, köztük egy szenátor is, deklarációval fejezte ki felháborodását, amelyben a romániai magyarság problémákkal teli helyzetére hivatkozva távolmaradásra, vagy pedig gyászszalag viselésére szólította fel a magyar nemzetiségű állampolgárokat. Bár a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elhatárolódott az akciótól, az megbotránkozást keltett a román közéletben. A csíkszeredai politikusok felhívását Ion Iliescu elnök a „szélsőséges, elfogadhatatlan nacionalizmus” és a „történelem által meghaladott lelkiállapot megnyilvánulásának” nevezte, egyúttal pedig üdvözölte az RMDSZ álláspontját. Ugyanakkor az 1989 előtti román nemzeti-kommunista gyakorlatot felidéző stílusban bírálta a magyarországi állami televízió „Romániára nézve agresszív műsorát”, amely feltámasztja a „románok kontinuitását tagadó régi meséket” és „reakciós, a történelemmel és a kontinens jelenlegi valóságával nem egyező tanokat” éleszt újjá. (Adevárul, 2001. XII. 1.)
Az egymást kölcsönösen provokációval vádoló hangok közül nem hiányzott Tőkés László püspöké sem, aki viszont román részről emlegetett szándékos feszültségkeltést, azzal a céllal, hogy a román vezetés újabb katonai és rendőri erőket vezényelhessen a Székelyföldre, és konszolidálhassa a titkosszolgálatok pozícióit.
 Azt csak az akkor hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt vezetősége, valamint a titkosszolgálati vezetők, a belügyminiszter és feltehetően a Hargita megyei prefektus tudhatja, hogy vajon miért volt szükség a „Har-Kov-jelentés” keltette nacionalista indulatok további fokozására. Jóhiszeműen feltételezhetjük, hogy a prefektus épp a jelentésben felvetettek ellenkezőjét, azaz a „román állam tekintélyének” meglétét kívánta ezzel a lépéssel demonstrálni. De ha nem vagyunk ennyire jóhiszeműek, akkor a Tőkés László által mondottak is kézenfekvő magyarázatnak tűnhetnek.
Az ünnepségek végül mégiscsak zavartalanul zajlottak le, gyászszalagos magyarok nélkül, de a diákoknak sem tették kötelezővé a részvételt. Igaz, a román sajtóban kritikusan említették meg, hogy alig voltak magyar résztvevők: Csíkszeredában ugyan megjelent három magyar RMDSZ-es képviselő és a felhívást eredetileg aláíró, majd aláírását visszavonó polgármester is, aki a gyulafehérvári ígéretekről beszélt, ám a Kovászna megyei Sepsiszentgyörgyön nem voltak fellelhetők a parlamenti képviselők, a város vezetése pedig Budapesten „ünnepelte országa ünnepségét” (Adevarul, 2001. XII. 3.).
A következő évforduló sem múlt el eseménytelenül. De Medgyessy Péter magyar és Adrian Nastase román miniszterelnök emlékezetes budapesti koccintásáról, amelyet olyan sok román és még több magyar - erdélyi és magyarországi egyaránt - értett félre, már meglehetősen sok szó esett. A négy éve történt eseményekre csak azért tartottam érdemesnek részletesebben is kitérni, mert plasztikusan szemléltetik az ügy bonyolultságát, valamint a kölcsönös érzékenységek finom hálóját, amelyre mindkét félnek oda kellene figyelnie.
Konklúzió
 Az odafigyelés természetesen egyúttal egymás kölcsönös tiszteletét, a másik hagyományainak, szokásainak tolerálását is jelenti. Mégpedig mind kormányzati-politikai szinten, mind pedig a köztudat szintjén. Az a konfliktus, amely a román nemzetállam-építés és a kisebbségek önvédelmi törekvései között fennáll, csupán a hagyományos nemzetállami modell feladásával szüntethető meg. Ahhoz azonban a román politikai elit továbbra is mereven ragaszkodik. Makacs kitartása a leglátványosabban azoknak a kísérleteknek az elvetésében nyilvánul meg, amelyeket az RMDSZ tesz a román alkotmány Románia nemzetállami jellegét kinyilvánító szövegének a módosítására. Ami pedig a nacionalizmusnak a román köztudatban elfoglalt helyét illeti, itt átfogó szemléletváltásra lenne szükség, amelyben kulcsfontosságú szerepet játszana a hatékony kommunikáció. Óriási felelősség hárul a romániai magyarság politikai képviseletét ellátó RMDSZ-re is, amelynek - kiváltképp ha épp részt vesz a kormányban - hangsúlyosabban kellene megszólítania a román polgárokat. Ide tartozik továbbá a magyarokhoz (illetve Magyarországon vagy az erdélyi magyarok között a románokhoz) kapcsolódó negatív sztereotípiák, előítéletek fokozatos eloszlatása, valamint az oktatás ez irányú (tankönyvek, stb.) megreformálása.
Közismert, hogy a nacionalizmusra való építés, illetve annak további táplálása számos romániai politikus kedvelt elfoglaltságai közé tartozik. Hiszen a „magyar fenyegetés” és „Erdély megvédése”, illetve a „román elnyomás” jól hangzó, a népszerűséget növelő szónoklatokra és akciókra ad alkalmat. Ám az Erdélyért vívott küzdelem mára a román nacionalisták egyszemélyes, szellemekkel vívott harcává vált. Mégpedig olyan kísértetek elleni hadakozássá, amelyeket többnyire saját maguk csalogatnak elő a múltból, vagy egyenesen maguk teremtenek. Ennek esett áldozatul - méltatlan módon - az ország legfontosabb emléknapja is. Hiszen sem a magyarországi, sem pedig az erdélyi magyarok már rég nem „követelik vissza” Erdélyt, ezt nemrég még a román sajtó által előszeretettel szélsőségesnek és nacionalistának titulált Tőkés László is leszögezte. A Romániában élő magyarok „csupán” otthonosan szeretnék magukat érezni Romániában. Ezt pedig semmiképpen sem könnyíti meg az, hogy nem igazán tudnak azonosulni Románia nemzeti ünnepével, kiváltképp ha azzal még külön ingerlik is őket.
December elseje most az erdélyi magyarok számára - a jobbik esetben - csak egy egyszerű munkaszüneti nap. Rosszabbik esetben viszont ezt az ünnepet mindaddig ellenük irányuló provokációként, megaláztatásként élik meg, amíg nem lesznek elégedettek romániai helyzetükkel. Amíg a román állam továbbra is azt érzékelteti velük, hogy Románia elsősorban a románoké. Amíg joggal merülnek fel a Gyulafehérvári Határozatok betartatlan ígéretei.
A többségi román nemzet részéről természetesen jogos az az elvárás, hogy a magyarok tartsák tiszteletben a nemzeti ünnepüket. Ám az is ugyanúgy elvárható, hogy a többség is legyen tekintettel a magyarok „érzékenységére”, és tartsa tiszteletben a kisebbség ünnepeit és gyászait. Erre már egyébként akadnak is példák - mondjuk az 1848. március 15.-i forradalom évfordulójának román köszöntése, vagy az aradi Szabadság-szobor - igaz, elhúzódó és szívós harc után történő - felállítása. Lassan a román nacionalizmus is veszíteni látszik az erejéből. Épp az aradi „szobor-ügy” mutatja, hogy bár nehézkesebben, mint ahogy az kívánatos volna, de talán fokozatosan mégiscsak sikerül megtalálni azokat a kompromisszumokat, amelyek egyszer a szimbólumok terén is lezárják az Erdélyért folyó évszázados magyar-román viszályt.
A szerző az ELTE történelem-cseh szakán végzett, jelenleg fordítóként dolgozik.
Szerző: Zahorán Csaba
Publikálás dátuma: 2005.11.30 12:43
|
Települések
