|
Nekünk Bosznia esetében a törvények uralmát, nem pedig az emberekét kell a legsürgősebben meghonosítanunk. Ez azt jelenti, hogy védve kell lennünk az önkényességtől, és a szabadságot elsősorban mint a dominancia hiányát kell értenünk és élveznünk.
"Prizmák vagyunk valamennyien, a környező tradíciók fényeit törjük meg."
John Gray
 Tekintettel arra, hogy a bosznia-hercegovinai társadalom rendkívül plurális, nem-liberális, erősen hajlamos a tekintélyelvű és nacionalista politikai koncepciókra, s mint ilyen távol áll a „jól berendezett társadalomtól” (John Rawls), mi több, az „elviselhető társadalomtól” is, ebben a tanulmányban a következő kulcsfontosságú problémákra összpontosítok:
a) a nacionalizmus problémája
b) a „szekuláris” humanizmus és a „szekuláris” nacionalizmus kialakításának jelentősége Bosznia-Hercegovina társadalmi és politikai életében
c) a „polgári” társadalom és a „deliberatív” demokrácia létesítésének lehetősége a háború utáni Bosznia-Hercegovinában
d) az állam és a polgári társadalom viszonya
e) a politikai erkölcs fejlesztésének jelentősége a többnemzetiségű, többvallású, multikulturális közegben.
A különböző csoportokból és érdekekből összeszövődő társadalmaknak szükségük van a differencia politikájára. A polgári társadalom és a „világnézeti” társadalom (Weltanschauung state) nem férnek össze. Ezért szükséges, hogy a kulturális pluralizmus (mint rendkívül mély – nem pedig „mesterkélt és kártékony”, miként John Gray véli – és esszenciális politikai célkitűzés) a korszerű államok legfőbb munkafeladata legyen.
A késő modern kor feltételei közepette felmerül a kérdés, vajon a nacionalista politikai identitások egyáltalán képesek-e támogatni a multikulturalizmus, a többféle polgárság és több vallás együttélésének politikáját, „az emberi jogok kultúráját” – eljutni „a kultúrák egyenértékűségének előfeltételezéséig” (Charles Taylor), a „jól berendezett társadalomig” (John Rawls), a „jóléti források egyenlőségéig” (Ronald Dworkin), netán a „komplex egyenlőségig” (Michael Walzer).
Az ex-Jugoszlávia esetében a nacionalizmus (a „rossz, etnikai nacionalizmus”, a „vér és föld” nacionalizmusa, avagy a „kövér” nacionalizmus, ahogy Will Kymlicka nevezi) bevetése, elsősorban a szerb „hőzöngés” révén, különféle ellen-nacionalizmusokat generált.
Ebben az értelemben, tekintettel a bosznia-hercegovinai társadalom végletesen plurális szerkezetére (melynek ellenállása a nacionalizmus minden fajtája iránt rendkívül kicsiny), ebben a tanulmányban elsősorban Rawls liberális politikai elméletére (az ún. liberális „nézőpontra”) fogok összpontosítani, mely éppenséggel paradigmatikusan illik „Bosznia esetére”. Továbbá e dolgozatban a polgár erkölcsi személyiségére, igazságérzetére és a „közjóról” fogalmat alkotni képes szemléletére fogok koncentrálni. Mennyire képesek a polgárok „ésszerűen”, és nem csak „racionálisan”, „önzőn” viselkedni? Mennyire képesek tekintetbe venni mások érdekeit (azokét, akik egész más „keretek közt”, más „életformák szerint”, más „szótárakkal” és más „nyelvjátékokkal” élnek)? Mennyire képesek elviselni „az ítélkezés terheit” a totálisan pluralisztikus körülmények közepette?
Szekuláris humanizmus
Vajon lehetséges-e átplántálni Rawls koncepcióját a „politikai konstruktivizmusról” a háború utáni Bosznia-Hercegovina politikai és társadalmi környezetébe (melyben a polgárok képesek lennének olyan elveket találni, amelyek mindenkinek megfelelnek, anélkül hogy tagadnák a bevett „komprehenzív” („átfogó”) doktrínák mélyebb aspektusait)? Vajon Bosznia-Hercegovina esetében lehetséges-e az ún. „reflexív egyensúly” az egymással ellentétes „átfogó” („össze nem mérhető”, ám mégis „ésszerű”) doktrínák között? Kiváltképp az iszlám, a katolikus és az ortodox tradíció között, azok „racionális autonómiájával” („iniciális hitelességével”) együtt? Vajon a megbékélés politikája Bosznia-Hercegovinában végső soron nem más, mint a politikai „utópia” újabb formája, még ha hosszú távon gondolkodunk is?
A bosznia-hercegovinai társadalom visszavonhatatlanul pluralisztikus politikai struktúrája miatt egyetlen „átfogó” (nacionalista, vallási, morális stb.) doktrína, egyetlen szent szöveg, egyetlen „szkripturalizmus” sem válhat a Bosznia-Hercegovinában felépítendő demokrácia politikai koncepciójává.
Ám ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy „Bosznia esetében” a politikai („ésszerű”) nézőpont kizárná, ipso facto, az „átfogó” (vallási, morális, filozófiai stb.) nézőpont megtartását. Ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget tenni köztük, mint polgároknak rendelkeznünk kellene az ún. „szekuláris ésszerűséggel”, és ki kellene fejleszteni a „szekuláris humanizmust”.
„Bosznia esetében” az alapvető szekuláris elvek a következők lennének:
1. Liberális elv
Az állam köteles engedélyezni bármely vallás gyakorlását – ez a tolerancia elve.
2. Egalitárius elv
Az állam nem részesíthet előnyben egy vallást a másikkal szemben. Ez a pártatlanság elve. Az állam köteles megvédeni a polgárokat a kormányzati diszkriminációtól, amennyiben egyetlen vallást részesít előnyben (ennek az elvnek van a legnagyobb jelentősége Bosznia-Hercegovinában).
3. A teo-etikus egyensúly elve
Ez a vallási és a szekuláris ésszerűség, a vallási hagyomány és a szekuláris-etikai nézőpont ésszerű integrációjának elve.
4. A semlegesség elve
Az állam ne legyen sem elfogult, sem elfogulatlan a vallással szemben. Ez megköveteli a vallásosság és a nem vallásosság iránti semlegességet.
5. Az egyházak politikai semlegességének elve
Ez a semlegesség több teret enged a reflexív és független polgárságnak.
Habár ezek az elvek rendkívül fontosak a „boszniai esetre” nézve, a legkevésbé sem követelik meg a vallási nyelv kizárását a közéletből (nem kellene, hogy a liberális tolerancia elsődleges indítéka a szekularizmus hirdetése legyen). A polgári erények lényegében nem jobbak a vallási erényeknél; mindkettő jó a maga módján.
Közéleti ésszerűség
Távol áll tőlem, hogy bizonygassam valamiféle „egyetemes” konszenzus elérésének teljes mértékben utópisztikus lehetőségét. E tanulmányban inkább a demokrácia ún. „kétségbe vonó”, „civakodós”, „nem többségi” válfaját védem, semmint a „konszenzuálisat”, mivel ez sokkal megfelelőbb a „boszniai esetre”. Ha e „kétségbe vonó” demokrácia természetéből bármi „konszenzus” fakadhat, az csupán a „modus vivendi” szintjén jelent megoldást. Ebben az értelemben érdemes alaposan megvitatni, hogy az ilyen „konszenzus” (ha a boszniai politikai feltételek közepette egyáltalán lehetséges), milyen mélyen hatol be az egyes polgári „átfogó” doktrínákba, s a polgárok az esetleges szabadsághiány miatt „viktimizáltaknak” (Ronald Dworkin) érzik-e magukat benne.
Hasonlóképpen érdemes megvitatni az ún. „közéleti ésszerűség” elérésnek lehetőségét is (a boszniai politikai életben), ami abból állna, hogy kerülnénk az egyes „átfogó” doktrínákra való támaszkodást, és olyan politikai értékek után kutatnánk, melyek révén a (különböző nemzetiségű és vallású) polgárok kölcsönösen tiszteletben tartanák egymást mint „szabad”, „egyenlő” és „autonóm” egyéneket.
A nacionalista politikai koncepciók azonban (melyek sajnos még mindig elképesztően hatásosak a boszniai politikai arénában) a „közéleti ésszerűségnek” a liberális szemlélettől teljességgel különböző koncepcióját fogadják el. A nacionalista „közéleti ésszerűség”-et a populista, kommunitárius és egalitárius ideológia formálja, melynek politikai értékei csupán a saját nemzetük és a saját komprehenzív („átfogó”) doktrínájuk (ami egy kulturális csoport bizonyos fajta fiktív narrációja) kiemelését szolgálják (a tolerancia a nacionalista politikai koncepció számára egyszerűen „árulás”). E csoportok belülről zártak, az értelmetlenségig „kemények” a másikkal szemben, legyűrhetetlen félelmet éreznek és elvetnek mindent, ami különböző és más, s mint ilyenek, szinte teljesen képtelennek mutatkoznak a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködésre és a legalább „minimális” konstitucionális konszenzus elérésére (sajnos, Bosznia esetében ez a legfájdalmasabb igazság, ami részben még a demokratikusan orientált pártoknál is kifejezésre jut).
Az „igazságosság” elvei azonban megpróbálják elfordítani a polgárokat az „átfogó” doktrínáiktól, a „nem-integratív szindrómától”, az ún. „kategorikus identitástól” (Charles Taylor).
Bosznia-Hercegovina esetében kiváltképp nehéz (e pillanatban talán lehetetlen is) elérni a „nem kényszerű stabilitást” mint eminens politikai értéket. Ebben az értelemben azt is meg kell állapítani, hogy nagyon nehéz létrehozni az ún. „indítékok egyensúlyát” (J. Rawls), melyet minden „átfogó” doktrína elfogadhatónak tartana ebben az országban. E pillanatban (a makacs nacionalista „rejtett csaták” politikai feltételei közepette) csupán a „körülmények kikényszerítette kompromisszum” elérésében lehet reménykedni (ami a nemzetközi közösség bosznia-hercegovinai jelenléte miatt sajnos rendszeresessé vált).
Tolerancia
Ám a pillanatnyi politikai állapot e felettébb pesszimista megítélése ellenére az előttünk álló jövő igencsak „optimista” körvonalakat is ölthet.
Ugyanis a toleranciának (ami a háború utáni Bosznia-Hercegovina etnikai közegében még az „autonómiánál” is értékesebb) szélesebbnek és mélyebbnek kellene lennie Mill „sérelemelvénél” (mégpedig úgy a „másik felé való nyitás”, mint a „másik iránti felelősség” és a „hermeneutikus polgárháború” – Odo Marquard – értelmében).
E gondolatmenet részeként alaposan elemzés alá kell vetni az állam szerepét is a háború utáni Bosznia-Hercegovina multikulturális közegében. Ha az állam intézkedéseket foganatosít a tolerancia erényének (mint „magasabb rendű pártatlanságnak” – Thomas Nagel) a megerősödése, a kölcsönös megértés, a nemzeti, etnikai, vallási és egyéb diszkrimináció különböző formáinak elbátortalanítása érdekében, ez nem jelenti azt, hogy perfekcionistává kellene válnia, sem azt, hogy egy külön, mindenek felett domináló vallást alakítana ki. Boszniai nézőpontból az államnak meg kellene próbálnia elkerülni a „deliberatív” („megfontolt”) diszkriminációt, és felállítani egy „nem manipulatív konstitucionális rendszert” (a hatalom problémája nem az, hogy fennáll, hanem az, hogy gyakorolják).
A „boszniai multikulturalizmus” esetében (szem előtt tartva, hogy nem lehetséges teljesen „kilépni” a „saját előítéleteinkből” – H. G. Gadamer) az államnak szintúgy hirdetnie és támogatnia kellene az „egalitárius pártatlanságot”, „a nem-személyes nézőpontot” (Thomas Nagel). Bosznia esetében nem tűnik elfogadhatónak, hogy az állam „semleges” legyen. Inkább „mérsékelten”, „lágyan” semlegesnek kellene lennie; „modus vivendi” gyanánt közreműködnie a különböző emberi jó-víziók között. Az államnak morális ágensként kellene fellépnie a többnyire „önző” individuumok és csoportok helyett.
Az említett feladatok érdekében az állam fő funkciója az „egyetemes szabadság” (Quentin Skinner), a „szabad kormányzat” hirdetése. Az államnak lényege szerint anti-perfekcionistának kellene lennie, a modernitás anti-paternalizmusának teljességgel megfelelően. Erősítenie kellene azokat a gondolkodás-, érzésmódokat és működésformákat, amelyek előremozdítják a polgárok mint „egyenlő” és „autonóm” egyének közti együttműködést. A boszniai pluralizmus esetében a polgároknak nem lenne szabad „integráltaknak” lenniük (különösen etikai és nemzeti értelemben nem), hanem inkább altruistáknak.
Mivel állandóan fennáll annak lehetősége, hogy a kormányzat, ha nem gyakorol is nyomást a vallás nevében, de megteszi ezt az állambiztonság nevében, az államnak lényegében nem lenne szabad „mindenhatónak” lennie („leviatháninak”, a szó hobbes-i értelmében), hanem inkább korlátozottnak és „előreláthatónak”. Egy társadalom szabadsága nem más, mint a hatalom fölényes koncentrációjának hiánya. Nekünk Bosznia esetében a törvények uralmát, nem pedig az emberekét kell a legsürgősebben meghonosítanunk. Ez azt jelenti, hogy védve kell lennünk az önkényességtől, és a szabadságot elsősorban mint a dominancia hiányát kell értenünk és élveznünk. Épp ezért a demokráciában a „nyilvános közvetítésnek” (az államnak) inkább kognitívnek, mint voluntarisztikusnak kell lennie.
Elviselhető társadalom
Az „értelmes pluralizmus” és az „igazságosság” koncepciójának szemszögéből az „elviselhető társadalomnak” Bosznia-Hercegovinában négy alapvető követelménynek kell eleget tenni:
a) ennek olyan társadalomnak kellene lennie, melyben mindenki elfogadja és tudja, hogy „mindenki más” elfogadja az igazságosság elveit;
b) az alapvető politikai intézményeket Boszniában nyilvánosan el kellene ismerni (az alkotmányos rendszerünk tisztességességébe vetett bizalom jelentősen hozzájárulna a társadalmi stabilitáshoz);
c) a polgároknak rendelkezniük kellene a „valódi igazságosság-érzettel”;
d) ki kell fejleszteni a liberális (civil tájékozódású) ésszerűséget, beleértve a reflexív önkritikus álláspontot, a toleranciát, a párbeszédre való képességet és hajlamot, a tőlünk sok mindenben különböző mások jogainak tiszteletét, az ún. racionalitás fejlesztését – Richard Rorty (azaz nem cselekedni agresszíven, nem feldühödni a „mások” különbözősége miatt).
A jogok prioritása (különösen Bosznia esetében) azt jelenti, hogy az emberi jó koncepciói politikaiak (nem pedig etikaiak vagy vallásiak – ami manapság, sajnos, rendszeresen előfordul Bosznia-Hercegovinában).
Ebben az értelemben Bosznia-Hercegovinában mindenekelőtt ún. deliberatív demokráciára van szükség, fordulatra a „választócentrikus” formától a „beszédcentrikus” forma felé, a polgári társadalom nyilvános megvitatása felé, a polgárok mint „deliberatív” (’megfontoló’) demokraták (mint „ésszerű” és „elfogulatlan” egyének) felé. A demokráciának deliberatívnak, felelősnek és befogadónak kell lennie. A deliberációt kellene előnyben részesítenünk, annak ellenére, hogy hiányos és nem „teljes egyetértésbe” vagy konszenzusba fut ki (mivel a pártok – különösen Boszniában – kívülről vezéreltek, nem pedig a saját megfontolásaik által). A deliberációban van valami a habermasi „kommunikatív” („dialogikus”) ésszerűségből, mely az „ésszerű pluralizmust” sokkal inkább a deliberáció következményének, semmint előfeltételének tekinti. Eszménye „a Másik javának el-nem-hanyagolása”.
Polgári erények
Befejezésül szintúgy elemezni kell a polgári erények és a civil társadalom birtoklásának és affirmálásának értékeit. Ahhoz, hogy elérjük a deliberatív demokrácia céljait, a polgároknak rendelkezniük kell a polgári erények (a civilizáltság) bizonyos mértékével. Az a népesség, mely nem rendelkezik a polgári erényeknek legalább a minimumával, nem képes létrehozni a „jól berendezett államot”. Nem elég a törvénytisztelő magatartás; szükség van a széleskörű civilizáltságra, aminek a társadalom egészére kell vonatkoznia (ez „égető” szükséglet Bosznia esetében).
A polgári társadalom értéke abban a tényben áll, hogy lehetővé teszi az össze nem mérhető értékek („konstitutív nem fogyasztási értékek – Joseph Ratz) és „világnézetek” békés együttélését a „modus vivendi” értelmében. Ehhez polgári irányultságú észre van szükség. A civilizáltság egyszerűen abban áll, hogy megengeded másnak, hogy helye legyen a te önazonosságodban.
Mivel (szemben Habermasszal) egyetlen „átfogó” nézőpont sem kizárólagosan igaz, egyikük elfogadása nem teszi kötelezővé számunkra a másik elvetését. A politikai pluralizmus ezen koncepcióját „pluralisztikus realizmusnak” nevezhetjük (John Gray). A „pluralisztikus realizmus” előnyben részesíti a „kevésbé meghatározott” („undetermined”) értékvilágot.
Az alapálláspont szerint a polgárság eszméje egyrészt az individuális jogok liberális eszméivel, másrészt a betagozódás és a közösséghez tartozás kommunitárius eszméivel áll kapcsolatban.
Sokan úgy hitték, hogy a liberális demokrácia egy különösképpen tisztességes „polgárság” hiányában is fennállhat, ha az olyan institucionális és procedurális találmányok, mint a hatalom megosztása, kétkamarás törvényhozás és a föderalizmus akadályokat és kiegyensúlyozást biztosítanak.
A politikai kultúra demokratikus ethosza azonban nemcsak intézményeinek természetétől függ, hanem emellett polgárainak minőségétől és meggyőződéseitől, azaz az identitásérzetüktől és attól, hogyan tekintenek a szemben álló etikai, vallási és nemzeti identitásokra; a készségüktől, hogy toleráljanak másokat, akik különböznek tőlük, és együttműködjenek velük; hajlandóságuktól a politikai folyamatokban való részvételre a közjó előmozdítása és a nyilvános autoritások („rejtett kisebbségek” – Ch. Taylor) felelősségre vonása érdekében. A polgári erényeket gyakran a „közéleti ésszerűség” erényeinek nevezik. A polgároknak alá kell támasztaniuk a politikai követelményeiket, nemcsak a kívánságaikat hangoztatni vagy fenyegetőzni (ami a boszniai pluralizmusban a leggyakoribb eset). A közéleti ésszerűség a politikai életben és a civilizáltság erénye a polgári életben elengedhetetlen az igazságos intézmények létrehozásához és fenntartásához.
Ezzel kapcsolatban figyelmet kell fordítanunk az önazonosság rendkívül jelentős liberális és kommunitárius koncepciójára (a háború utáni Bosznia-Hercegovina esetében a kommunitárius koncepció nacionalista). Az önazonosság azonban megelőzi az általa tételezett célokat. Ebben az értelemben (Bosznia-Hercegovina esetében) az önazonosság liberális koncepcióját kell képviselni (különösen Raz „autonóm önazonosságát”). A „szituált önazonosság” kommunitárius koncepciója (pl. M. Sandelé és Ch. Tayloré) nem elfogadható a nyugati demokráciák többségében (melyek rendkívül jól meghonosították azt, amit Will Kymlicka „racionális felülvizsgálatnak” nevez).
Végül szeretném hangsúlyozni, hogy mi, ellentétben Rortyval, Bosznia-Hercegovina esetében szükségét látjuk a „tudásnak” is, a „reménynek” is, meg a „rokonszenvnek” is (nem csak a két utóbbinak). „Tudás” nélkül a „remény” meg a „rokonszenv” merő illúziónak tűnik, mely teljesen utópisztikus és etikailag fölöttébb gyanús.
Radics Viktória fordítása
A szerző bosnyák filozófus, a szarajevói egyetem professzora. Tanulmánya eredetileg az Album című folyóiratban jelent meg Politika kulturnih razlika u poslieratnoj BIH címen.
Szerző: Mirsad Priganica
Publikálás dátuma: 2005.07.18 14:52
|
Települések
