|
Míg a németek és a magyarok számára Csehszlovákia megalakulása az anyaországtól való elszakítást, valamint az önrendelkezési elv megtagadását jelentette, a cseheknek és a szlovákoknak saját nemzeti törekvéseik betetőzését hozta el.
Szoboravatás tiltakozásokkal
 Május közepén Prágában a cseh külügyminisztérium épülete előtt leleplezték Edvard Beneš szobrát. Az esemény, amelyen többek között részt vett a cseh miniszterelnök és a képviselőház elnöke, már előre is tiltakozást váltott ki bizonyos osztrák és német politikai körökből. Edvard Benešt az utóbbi időben elsősorban a németeket és magyarokat érintő, híres-hírhedt dekrétumai miatt érik bírálatok. Természetesen főleg a rendeletek kárvallottjai részéről, azaz német és magyar oldalról. Eva Hahnová és Hans Henning Hahn történészek szerint azonban a kitelepített szudétanémeteket tömörítő szervezetek felől jövő kritikák egyre nagyobb teret nyernek a „komolyabb” német médiában is. A politikusról így Németországban fokozatosan egy cseh háborús bűnös és egyfajta démoni figura egyoldalú képe alakul ki, megnehezítve ezzel a cseh-német párbeszédet. A cseh-német történész házaspár ugyan elismeri, hogy vannak történelmi események, amelyekről az érintett feleknek sosem lesz azonos a véleményük, ám az, „hogy az egyik országban tisztelt államférfit bűnözőnek tartják a szomszédos országban, súlyos kommunikációs problémák nyugtalanító tünetének tekinthető.” (Lidové noviny 2004. IV. 5.)
Beneš személyének megítélése hazájában, Csehországban is ellentmondásos. A csehek többsége továbbra is az 1918 és 1938 között fennálló első köztársaság demokratikus rendszerének és a németellenes ellenállás szimbólumának tartja, akinek érdemeiről nemrég a cseh parlament külön törvényben is megemlékezett. Sokan még a németek Csehszlovákiából való kitelepítését sem tartják jogtalannak, vagy legalábbis igazságtalannak. Főleg értelmiségi körökben azonban számosan vannak olyanok is, akik kritikusan boncolgatják az egykori politikus és államfő tevékenységét, és akiket éppen ezért gyakran ér a németbérencség vádja. Talán ennek az ellentmondásnak is köszönhető, hogy Edvard Benešnek meglehetősen kevés szobra áll Csehországban – ellentétben a másik országalapítóval, Tomáš Garrigue Masarykkal. Legújabban azonban mintha jobban felvállalnák a politikust a cseh hivatalos körök. Május végén, Beneš születésének 121. évfordulója alkalmából, emlékmúzeumot is nyitottak az elnök egykori vidéki villája közelében, Sezimovo Ústí-ban. Beneš személye mindenesetre máig jó alkalmat szolgáltat a szenvedélyes vitákra, ám ezek valójában többnyire csak párhuzamos monológok, valódi párbeszédre csak ritkán kerül sor. Például egy évvel ezelőtt a mostanihoz hasonló tiltakozásokat váltott ki Beneš emléktáblájának és mellszobrának felállítása egy szállodában a dél-csehországi (egykor szudétavidéki…) Český Krumlovban, a németországi és ausztriai szudétanémet szervezetek pedig a szálloda bojkottjára szólították fel tagjaikat és a szimpatizánsokat.
Beneš életútja: ellentmondásos kép
 De miért övezik Benešt ilyen heves és ellentétes indulatok? Ki is volt tulajdonképpen Edvard Beneš? 1884-ben született Nyugat-Csehországban, tanulmányait részben külföldön végezte, majd egy ideig tanárként dolgozott. Az első világháború alatt csatlakozott a párizsi cseh emigrációhoz, és jelentős szerepet játszott a csehszlovák állam létrejöttében, amelynek egészen 1935-ig a külügyminisztere is volt. Beneš, azon kívül, hogy meghatározta Csehszlovákia külpolitikáját és tevékenyen közreműködött a Népszövetség működésében, befolyással bírt a belpolitikai eseményekre is (rövid ideig kormányfő is volt), majd Masaryk elnök lemondását követően 1935-ben ő lett a köztársaság második elnöke. 1938-ban, a Csehszlovákiát német többségű területeitől megfosztó müncheni egyezmény elfogadását követően lemondott, majd külföldre emigrált, ahol a maradék ország megszállása és a világháború kirobbanása után az emigráció élére állt. A háború folyamán sikerült elérnie a München előtti Csehszlovákia kontinuitását, szövetséget kötve mind a nyugati hatalmakkal, mind pedig a Szovjetunióval, végül pedig megszerezte a szövetségesek támogatását a kisebbségi kérdés kitelepítés útján történő megoldásához. Hazatérését követően azonban nem tudott ellenállni a Moszkva által támogatott kommunisták nyomásának, akik 1948-ban vértelen államcsínnyel átvették a hatalmat. Beneš rövid ideig még megmaradt hivatalában, majd lemondott, és még ugyanabban az évben meghalt.
A csehek számára Beneš – Masarykkal és Štefánikkal együtt – kétségkívül a független csehszlovák állam egyik megalapítója, a náci megszállást követően pedig annak újjáépítője. A szlovákok számára az, aki az évezredes magyar uralom után egyfajta társnemzeti státust biztosított a szlovákoknak, mi több, rendkívül előnyös határokat ért el nekik a Párizs környéki béketárgyalásokon. Sokan a népszövetségi kollektív biztonság politikájának tevékeny szervezőjeként tekintenek rá, míg 1938-ban a világ nagy része a náci propaganda és Hitler megtévesztő manővereinek hatására olyan „bajkeverőt” látott benne, aki kicsinyességével és makacsságával képes újabb háborúba sodorni Európát, alig húsz évvel a pusztító nagy háború után. Érdekes, hogy inkább „személyes” okok miatt, de ugyanígy ítélte meg őt Márai Sándor is, aki pedig igen távol állt Hitlertől és a náci eszméktől (lásd az író Ajándék a végzettől c. művét). Miután pedig az elnök engedett, honfitársai elsősorban őt hibáztatták az ország müncheni feldarabolásáért, azaz az abba való beletörődésért. Később viszont az ellenállás vezetőjeként a szabad csehszlovák állam jelképeként, és annak újjáalapítójaként tisztelték, miközben mások – főleg a jogfosztások érintettjei és leszármazottaik – azt róják fel neki, hogy a második világháború után hasonlóan embertelen eszközökhöz nyúlt a kisebbségi kérdés rendezése során, mint a nácik. Velük szemben állnak azok, akik Csehszlovákia árulóktól való „megtisztítójának”, a bűnösökre jogosan lesújtó politikusnak tartják. Beneš védelmezői általában nem felejtik el kidomborítani azt a tényt, hogy a németek kitelepítése a szudétanémetek Csehszlovákia-ellenességének és a náci Németország által kirobbantott háború rémtetteinek a következménye volt. És hogy az utóbbi években fokozatosan a csehekben is tudatosulnak a németek kitelepítésével kapcsolatos negatív jelenségek. Ám Petr Bednařík cseh történész szerint „szükséges felhívni a figyelmet az események időrendjére” – azaz a német háborús felelősségre. (iDNES. 2005. V. 17.) De hogy még összetettebb legyen a kép, a kritikusok között olyanok is akadnak, akik Benešt mint a szovjetek és a kommunizmus csehszlovákiai szálláscsinálóját bírálják…
Az ádáz kritikák és hasonlóan ingerült védekezések azonban többnyire egyoldalú, és gyakran nem következetes vélemények. Mert míg a németek és a magyarok számára Csehszlovákia megalakulása az anyaországtól való elszakítást, valamint az önrendelkezési elv megtagadását jelentette, a cseheknek és a szlovákoknak saját nemzeti törekvéseik betetőzését hozta el. Ami pedig a második világháború után az egyik oldal számára a kollektív bűnösként való megbélyegzést és a szervezetlen-szervezett kiűzést vagy hosszú jogfosztottságot jelentette, abban a másik fél a nemzetállam megszilárdítását látta. A szovjet és kommunista térnyerés akaratlan elősegítése, amit később maga Beneš is keserűen elismert, egy összetettebb kérdés, tekintettel a csehek bizalmatlanságára a Nyugat irányában München után, a hidegháború alakulására, valamint a Szovjetunió katonai jelenlétére a térségben. Jiří Pernes cseh történész véleménye szerint egyébként épp Beneš 1938-as kapitulációja törte meg a cseh (és a szlovák) társadalom gerincét, amely „a müncheni kapituláció miatt demoralizáltan és a 30-as évek nagy gazdasági válságának hatására a Csehszlovák Kommunista Pártban [a világháború után] alternatívát látott az első köztársasághoz képest, és támogatta azt.” Pernes úgy véli, hogy Beneš nem támogatta kellő eréllyel a demokratikus pártokat a kommunisták ellenében, valamint saját személyével legitimálta az 1948-as kommunista fordulatot. (Lidové noviny, 2004. V. 28.) Antonín Klimek cseh történész szerint „Beneš legendává vált, szimbólummá és varázsigévé. A csehek nem hús-vér emberként tekintenek rá. Amikor ma Benešről vitatkoznak, saját, Beneš tetteibe vetített álláspontjaikról vitáznak. Az emberek szeretik megszemélyesíteni a történelmet.” (Lukáš Beldík interjúja, Lidové noviny, 2004. V. 28.)
folytatás>>>
|
Települések
