Debreceni „aranyjánosos” diákok, a Tóth Árpád Gimnázium 10. h. osztályának tanulói vettek részt a Gulyás Pál Középiskolai Kollégium által szervezett, 4 napos kiránduláson, mely március 12. és 15. között zajlott.

A naptárra nézve, a kikelet kezdetére ütemezett programot kora tavaszi virágok és az ébredő természet egyéb, látványos díszletei közé képzelné az ember. Ezzel szemben utunk legnagyobb részén, újra és újra emlékeztetett bennünket az időjárás: Magyarország, Kelet-Szlovákia és Lengyelország még mindig a tél uralma alatt áll.

Az autóbusz szerencsére jól haladt, hisz az útviszonyok nem voltak téliesek, ám a mezők és a megművelt területek egyaránt hótakaróval voltak fedve. Kassát, Eperjest és az 5 kilométer hosszú Branyiszkó-alagutat elhagyva előbb Szepesvár – a romosan is büszke erősség – látványában fürdött meg tekintetünk, majd felidézhettünk néhány tavalyi emléket, mely a Lőcsén tett látogatáshoz kapcsolódott. Mikszáth „fekete városa” után hamarosan feltűnt Szepescsütörtök gótikus temploma a maga impozáns tornyával és gótikus falaival. Késmárk is egy olyan, nagy múltú szepességi város, ahol kilencedikben már járt az osztály, miként Nagyőrben is, a Mednyánszkyak fészkében, ahol ugyancsak elhaladtunk. A télies párából csak nehezen bontakozott ki a szemet máskor már messziről gyönyörködtető Magas Tátra, melynek keleti nyúlványai, a lankásabb Bélai-havasok jelentették a hegyek birodalmának kezdetét. Lassúbb, megfontoltabb haladásra kényszerült az autóbusz a Tátrában, a szlovák-lengyel határvidéken, ahol néha a nap is ránk mosolygott, láttatni engedte a fennséges bérceket éppúgy, mint az utunk két oldalán üzemelő sípályákon mozgó alakokat.

A határátlépés éppúgy, szinte észrevétlenül zajlott, ahogy néhány órával korábban, Tornyosnémetinél. A diákoknak ez már természetes, csupán a felnőttek emlékeiben él még a néhány évvel korábbi gyakorlat, amikor még bele-belenéztek az útlevelünkbe a most üresen álló hivatali épületben dolgozó határőrök. A határtól nagyjából 100 kilométerre van Krakkó. A napfény félútig elkísért bennünket, hangulatosan világítva meg a fokozatosan laposodó, hegyes tájat, mely utóbb dimbes-dombossá vált, s csupán utunk vége felé simult ki, tehát nem volt egyhangú.

Többszöri pihenővel tűzdelt, így 9 és fél órássá duzzadt utazás Krakkó egyetemi negyedében, a kollégiumként is működő Nawojka szállónál ért véget, ahol némi várakozást követően elfoglalhattuk szobáinkat, s elkölthettük ízletes vacsoránkat.

Szombaton, egy laktató reggeli után, szeles időben, szállingózó hóesésben indult „menetoszlopunk” Krakkó belvárosába. Egy lengyel és egy lengyelországi magyar idegenvezető kalauzolta népes csapatunkat a történelmi és vallási nevezetességek között. A Barbacan-tól a főtéren át a Wawel-ig tartó városnézés idején volt a legkellemetlenebb az időjárás, ám ennek ellenére tetszettek az épületek, érdekesek voltak a hozzájuk tartozó események és legendák. A hideg szél és a havas eső a felső ruházatot, a sós hólé a vékonyabb lábbeliket áztatta át, ezért a csoport zömének szüksége volt egy rövid pihenőre a szálláson. Délutánra kiderült az ég, mi pedig útra keltünk, hogy leereszkedjünk Wieliczka sóbányájának mélységeibe. Nagy élmény volt megtenni a különféle termeken és aknákon átvezető, 1300 méteres sétát, miután abszolváltuk a lefelé vezető 378 lépcsőt. Sokat tanultunk történelemről, sóbányászatról, megismerkedtünk kősóból faragott, híres történelmi alakokkal, s közben a tüdőnk is kitisztult a gyógyhatású levegőben. Volt olyan diáklányunk, aki ugyan nem készül bányásznak, mégis szívesen töltött volna el hosszabb időt a felszín alatt.

Vasárnap – egyik kolléganőm szóhasználatával élve – fekete-fehér programot bonyolítottunk le. A közelmúlt történelmének horrorisztikus emlékeit, a fasizmus legsötétebb oldalát, Auschwitz és Birkenau halálgyárainak működését idézte az eredeti helyszíneken kialakított múzeum-együttes. A hangulat nyomosztó mivoltát ezúttal is hangsúlyosabbá tette a hideg, az olvadó hóléből létre jött pocsolyák, s Birkenau sártengere. A haláltábort elhagyva, új útvonalon indultunk vissza, Krakkóba. A reggeli intenzív havazásnak már nyoma sem volt, és újra kisütött a nap. Kanyargós utakon, apró településeken áthaladva értük el Karol Wojtyla, azaz a későbbi II. János Pál pápa szülőhelyét, Wadowicét. A hangulatos kisvárosban felkerestük a templomot, a II. János Pál életútját bemutató kiállítást, melyet a Wojtyla család egykori otthonában alakítottak ki. A főként fotókból és a méltán népszerű főpap személyes tárgyaiból álló tárlat megtekintése után, hódolhattunk a gasztronómia örömeinek is. Bónusz-program gyanánt megkóstolhattuk a pápa kedvenc krémesét, a templom mögötti, barátságos cukrászdában.

Hétfőn, március 15-én, reggeli után délnek haladt immár autóbuszunk, azaz hazafelé vettük az irányt. Ahogyan a megelőző napok mindegyikén, reggel, illetve délelőtt mindig téliesebb arcát mutatta az időjárás. A hegyoldalakon hó-díszekkel frissen ékesítettek voltak a fenyőfák; igazán festői látvány volt a téli ezüstös és fehér színeiben pompázó táj. A lengyel Tátra üdülő központja, Zakopane frissen hullott hóval, és mínusz 3 fokos hőmérséklettel köszöntött bennünket. A kristálytiszta, hegyi levegő szinte simogatta a tüdőnket, öröm volt a behavazott házak között sétálni, betérni a fatemplomba, majd a környékbeli pásztorok, kereskedők, árusok portékáit gusztálni a sajtpiacon. A szabad program végeztével várt ránk egy remek ebéd, majd folytattuk utunkat hazafelé. A hegyi terepen csak lassan haladhattunk a friss hó okozta síkosság miatt, és csupán Késmárk közelében kapcsolhatott magasabb sebességi fokozatba gépkocsivezetőnk.

Diákjaink, levezetésképpen néhány film megtekintésével múlatták az időt, így a bennünket Eperjes környékén elérő sötétség ellenére sem volt unalmas a visszatérés utolsó szakasza.

Jó érzéssel, élményekkel feltöltődve érkezett meg Debrecenbe az osztály és a kísérő tanárok. A többek kabátjára tűzött kokárdák ezen a napon nemzeti ünnepünkre, de kicsit a lengyel-magyar barátságra is emlékeztetettek bennünket.

Publikálta Barabás, Attila

További cikkek a szerzőtől >>> Levél küldése a szerzőnek >>>